KELETI ÉVA

“Megtanultam azt, hogy nem hajszolni kell a művészetet, mert az, ha őszinte vagy bejön magától, vagy akármit is erőlködsz, nem találkozhatsz vele igazán.’

Teréz körúti visszapillantás, családi gyökerek és az otthonról hozott nívó, Műcsarnok kiállítás, no és persze a rendkívüli portrék világa. Erő, tartás, nyitottság, csupa vitalitás és őszinteség sugárzik gondolataiból.

Én is laktam itt a Teréz körúton egy időben.

Sajnos már nem olyan jó környék, amióta a mulató negyed kezd begyűrűzni az Oktogonra. Amikor későn jövök hazafelé, van olyan, amikor a torkomban dobog a szívem, annyira harsány és kaotikus minden. A péntek, szombat esték pedig már egészen kriminálisak.

Hogyan élnek Önben az egészen korai emlékmozaikok a Teréz körútról? Milyen fontos változásokat tapasztalt a helyszínen?

1936 tavasza óta élek itt, nagyon szép és kedves emlékeim vannak. Nagybátyám, Kabos Endre ebben az évben lett olimpiai bajnok – így szép családi élménnyel érkeztünk ide. Mindössze néhány hete laktunk itt, amikor a győztes megérkezett hozzánk.

Elsősorban azokra az üzletekre emlékszem, ahova jártunk. Itt volt például Kamf, a borbély, Bugyi, a csilláros, a kalaposok, vagy az ízléses drogéria a sarkon. A polgári középosztály nyugodt, békés környezete volt ez a környék – egészen más, mint mostanság. Az első komoly arculati változás 1945-ben következett, amit 1956 követett, azonban az igazi, drasztikus változások jelenleg történnek. Vásárolják a lakásokat és szinte már csak külföldiek laknak erre. Ebben a házban hárman vagyunk, akik valódi lakók, a többi lakás ki van adva, vagy orvosi rendelőként, ruhaszalonként, esetleg ügyvédi praxisként funkcionál. Ez a tendencia elkeserítő ahhoz képest, ami itt volt.

Hogyan került a fotográfia bűvkörébe?

Tulajdonképpen szóba sem jött az, hogy fotográfiával szeretnék foglalkozni. Olyannyira távol állt tőlem ez a dolog, hogy jóformán még fényképezőgép sem volt a kezemben azelőtt, amielőtt elkerültem másodéves egyetemistaként nyári gyakorlatra. Kémia-fizika szakosként egy fotográfiai műhelybe kerültem – így volt megírva.

Hisz a sorsszerűségben?

Abszolút hiszek, igen. Az édesapám eleinte teljesen ellenezte a fotografálást, mint hivatást, több, mint egy évig nem is beszélt velem. Próbáld az ötvenes évek elejére helyezni magad, amikor elképesztően fontos, hogy olyan szakmád legyen, ami stabil és biztonságos megélhetést nyújt, s pontosan körvonalazható életmódot ad. Fotóriporter? Ez totálisan megfoghatatlannak tűnt, ráadásul fiatal nőként pláne!

A könnyedség, a bohémság társult ehhez a szakmához, amit az én édesapám, aki bankban dolgozott a háború előtt egy nagyon precíz módon, erősen ellenzett. Egy közgazdasági embernek elképzelhetetlen volt az, hogy a saját lánya egy számára léha dolgot csináljon. Aztán ez csak a pályám elején volt így, a sikereim és a boldogulásom láttán felengedett, elfogadta, kibékültünk.

Mi az a fontos tartalom, érték Vadas Ernőtől és Langer Klárától, amely a mai fotósoknak is támpontot adhat – immár az Ön közvetítésében?

Nagyon kell szeretni az embereket és mindent el kell követni azért, hogy másokat is erre késztessünk a fotók által. Emberségeseknek kell lennünk minden körülmények között. Humanista gondolkodást tanultam tőlük, s ez meghatározó lett az egész pályám során. Fontos dolog a türelem, s a témákkal való elmélyült, komoly, fegyelmezett foglalkozás.

A fotográfia – annak ellenére, hogy a pillanat megragadásáról szól – nem egy ripsz-ropsz dolog. Ha az ember valamit csinálni akar, akkor arra lelkiismeretesen rá kell készülni, gondolkodni kell. Volt egy mondata Vadasnak, ami rendkívüli. „Fiam, ha egy évben csak egyetlen kiállítási képet csinálsz, akkor boldog ember vagy.” Megtanultam azt, hogy nem hajszolni kell a művészetet, mert az, ha őszinte vagy bejön magától, vagy akármit is erőlködsz, nem találkozhatsz vele igazán. A belső lényünkre való odafigyelés az nagyon fontos.

Ez bizony a mai trendekkel ellentmond. Hajtás, szenzációhajszolás, reklám, csupa külsőségek…

Mindegy, hogy mit, csak valami extrémet, valami szenzációsat csináljunk erőltetve, amiből aztán következik egy óriási adag külsőség – erről szól a kortárs világ nem egésze, de nagy része. Felfújt figyelemfelhívásról mesterfokon. Az én generációm azt tanulta, hogy jobb alázatosnak, szorgalmasnak lenni, letenni az asztalra azt, amit tudunk, de őszintén! Nagyon nagy problémába fog ütközni ez a nemzedék, mert a következő dolgokat veszíti el észrevétlenül: barátság, család, őszinte és tartalmas emberi kapcsolatok.

Hogyan lehetséges ezeket mégis megtartani? Milyen alternatívák létezhetnek ezek megtartására Ön szerint?

Mi úgy éltünk a szüleimmel – hol ilyen, hol olyan körülmények között – hogy akármi is történt, a vasárnapi közös ebéd szent volt. Minden vasárnap összeültünk és ez arra volt jó, hogy megbeszéljük kivel mi történt a héten, kinek milyen hangulata, öröme, bánata van. Tudtunk egymásról, ha kellett együtt örültünk, együtt sírtunk, támogattuk, segítettük, inspiráltuk egymást. A család egy borzasztó fontos gyökér, innen indul minden. Én ezt folytatva amíg a fizikai képességem elbírta – mármint, hogy huszonnyolc emberre főzzek – addig ezt tettem vasárnaponként. Mára már a lányom vette át ezeket a vasárnapokat. A család fogalma nekem borzasztó sokat számít. Ez néha rossz is, mert a gyerekek szerint túl aggódó vagyok, de egyszerűen szeretem tudni azt, hogy mi van velük, hogyan folyik az életük. Sajnos azt érzékelem, hogy manapság nem megerősödnek, hanem szétesnek a családi és másfajta emberi kapcsolatok.

Készített egy sorozatot a mai művészeti élet egyéniségeiről a teljesség igénye nélkül, amely látható lesz hamarosan a Műcsarnokban is. Mivel találkozhatunk ezen a decemberben nyíló tárlaton – ezeken a portrékon kívül?

Négy részből fog állni, négy nagy termen át a tárlat. Az elsőben lesznek riportok az ötvenes, hatvanas évekből. Ezeknek az az érdekessége, hogy szinte mind most először fog kiállítási képként szerepelni. Szarka Klárával, a kurátorral együtt közösen úgy dolgoztuk ki a koncepciót, hogy a fiatalokat szólítsuk meg leginkább olyan alkotásokkal, amelyek a mai emberről is szólhatnának, aktuális témákat illusztrálva. A második szekció a hetvenes, nyolcvanas évek munkáiból merít, telítve a művészeti szcénával, a harmadik terem már kizárólag a művészportrékra fókuszál, a hatvanas évektől kezdve egészen a kilencvenes évekig. Lesz egy úgynevezett kuriózuma a kiállításnak, ami a családi gyökereimet reprezentálja. Itt képet kaphat mindenki például Miklós Jutkáról is, a Holnapos költőről, Ady barátjáról, aki fényképész is volt. A negyedik részben lesznek a kortárs művészportréim.

Műcsarnok kiállítás, 2019. december 10 – 2020. február 3.

Elárulna néhány nevet a legutolsó részből?

Természetesen. Kulka János, Schiff András, Fischer Ádám, Orosz Adél, Nádasdy Ádám, Závada Pál, Szabó T. Anna, Tenki Réka, Csányi Sándor, Hernádi Judit, de még rengetegen. Megkerestem az Esős vasárnap tagjait is, Béres Ilonát, Halász Juditot, Tordai Terit, és a film egykori helyszínén fotóztam őket. Ajánlom mindenkinek, hogy menjen el és nézzék meg ezt a kiállítást.

Keleti Éva: Básti Juli

Keleti Éva: Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva

Az Ön nézőpontjából mi a különbség egy művészportré és egy puszta színházi reprodukció között?

Akkor lesz igazán jó és több egy portré egy reprodukciónál, ha a lelket mutatja meg és a belső tartalmat. Ha elérem azt, hogy rezonáljunk egymásra, akkor pompás alkotói közösség jön létre, amely több egy szimpla munkánál. Ezen felül meg kell jegyeznem azt a tényezőt is, hogy minden egyes portrénak a kíváncsiság az alapja. Valamire kíváncsi vagyok nála és próbálom megkeresni – ez a jó portré lényege véleményem szerint. Az ebből a motivációból született alkotás pedig a feltett kérdésre és kíváncsiságra egy lehetséges válasz, ami viszont már a befogadóban születik meg, így a néző ugyanolyan alkotótárssá válik. Előfordult azért olyan is, hogy valóságos megmérettetés volt a közös munka sajnos, tehát nem tudtunk lelkileg egy húron pendülni, ez azonban a fotón nem látszik szerencsére.

Keleti Éva: Extázis

Ez volt Gábor Miklós esete?

Igen. Sokan mondják, hogy a róla készült fotográfiám az egyik legjobb portrém, pedig nagyon nehéz munka volt. Kálmán György is egy nagyon nehezen megközelíthető, zárkózott ember volt, mégis megadatott számomra, hogy jó fotót készíthessek róla.

Keleti Éva: Gábor Miklós

Még a fára is felugrott…

Amikor odaérkeztem, hogy megvolt a kontaktus, onnantól kezdve teljesen megnyílt és kitárulkozott, beengedett a belső világába. Nekem az volt a mércém innentől, hogy, ha felmászik egy művész a fára, onnantól bátran dolgozhatunk, mert bizalmat szavazott nekem.

Keleti Éva: Kálmán György

Hogyan fogadta Önt Jávor Pál? Egészen elképesztő az a kettősség, ami ezen a képen érzékelhető. Teljesen odaadó és kitárulkozó, mégis szemérmes és tartózkodó.

Akkor nem sokkal előtte tért vissza a külföldi sikertelen útjáról, már megtört, meggyötört, beteg emberként. Benne van még azért az a férfi báj, amivel rendelkezett, de már egészen másképp, mint ahogyan azt megszoktuk tőle. Ez egy szerencsés momentum volt, olyan, mint amikor kiégőben van a villanykörte, de időnként még fel-fel villan néhány percre – na ez egy pontosan ilyen pillanat róla is. Bárdy Gyurinál lakott ekkor, akit jól ismertem, s Gyuri segített abban, hogy nyisson felém, fogadjon. Nagyon jó barátságban váltunk el, szomorú viszont, hogy nagyon rövid ideig élt ezután.

Keleti Éva: Jávor Pál

A Vámosi – Záray kép szerintem nem pusztán portré, valóságos időkapszula…

Meg kell mondanom, hogy én ezt annyira nem szeretem, ugyanakkor a kurátorom mindig mondja, hogy egy remek kordokumentum, s ragaszkodik hozzá. Szerinte mindent elmond a koráról a rádió, a kis horgolt terítő, a kettejük bensőséges és őszinte kapcsolata, s ez mind az értékét képviselik ennek a fotónak. Ebben lehet valami, s tulajdonképpen ők ketten ikonok a korszakból, de magát a zenei műfajt, amit képviseltek nem éreztem közel magamhoz, túl édeskés volt számomra.

Keleti Éva: Vámosi János és Záray Márta

Gazdagodott egy-egy portrékészítés kapcsán szorosabb baráti viszonnyal?

Szinte minden esetben. Gyakorlatilag két olyan művész van, akikre azt merem mondani, hogy a legjobb barátnőm és a legjobb barátom, ez Béres Ilona és Szilágyi Tibor. Már főiskolás korunk óta jól ismerjük egymást. Számos színésszel voltam és vagyok abszolút jó kapcsolatban, nagyon jó barátnőm volt Ruttkai Éva, Psota Irén is. Béres Ilivel viszont napi szinten beszélünk telefonon, éppen azelőtt tettem le vele a telefont, mielőtt megérkeztél.

Keleti Éva: Béres Ilona

Kiemelt fotó: Oláh Csaba

Forrás (fotók): szinhaz.hu, nokert.hu, mucsarnok.hu

Rácz Ráchel