KERESZTES BALÁZS

Ha valami annyira jó, mint Shakespeare, akkor nincs nagy jelentősége annak, hogy milyen a díszlet és a jelmez.”

Hamlet, Rómeó és Júlia, Lear király, Antonius és Kleopátra, Vízkereszt, vagy amit akartok, avagy minden, ami Shakespeare. Keresztes Balázs irodalomtörténésszel, a karantén alatt indult Négy Fal Között Shakespeare Olvasókör YouTube csatorna alapítójával beszélgettem.

Egy videódban azt mondod: „Shakespeare több száz éve nem akar meghalni”. Miért esett a választásod rá, amikor vlogot indítottál?

Azért, mert Shakespeare a világirodalom legnagyobb alakja. Ez persze egy lehetetlen kijelentés, hiszen mindig vannak olyan szempontok, amelyek felől mások fölé kerekedhetnek: Dickens vagy Balzac „olvasmányosabb”, Dante „filozofikusabb”, Dosztojevszkij „húsba vágóbb”. De mindezzel együtt Shakespeare kilóg a nagy klasszikusok közül, akár csak a népszerűsége miatt is, és szerintem ennek az az elsődleges oka, hogy a művei képesek több szinten működni: Shakespeare-rel foglalkozni egyszerre a legelitebb értelmiségi és a legcoolabb művészi tevékenység. Épp ezért reméltem, hogy a Shakespeare-ről szóló kedvcsináló videóim talán több és többfélébb embert érdekelhetnek: ez Goethével, Prousttal vagy Homérosszal nehezebben menne, miközben persze „klasszikusokként” ők is túl vannak démonizálva.

Volt egy praktikus okom is: mindenképpen olyan szerzőt kellett választanom, akinek a művei egyrészt elérhetők friss kiadásban vagy könnyen megtalálhatók a neten, másrészt (mivel ugye a karantén alatt indult az olvasókör), sokaknál eleve megvannak otthon a polcon. Ráadásul Shakespeare egyes művei 100-170 oldal között mozognak, így könnyen ütemezhetők, arról nem is beszélve, hogy nála a teljes életműből könnyen lehet kiválasztani tízet úgy, hogy azokból mindegyik remekmű.  Sőt, akár húszat is, de elsőre ez így is elég nagy falat volt. Regényekkel ez ugye sokkal nagyobb olvasói kihívás lenne, és valahogy azt vettem észre (akár az irodalmárok év végi beszámolóiból vagy akár személyes tapasztalatból), hogy drámákat nem nagyon szoktunk olvasni, mert arra ott a színház. De ez a projekt többek közt arra is jó volt, hogy megbizonyosodjak: nagyon fontos, hogy a drámákat olvassuk is, mert a dramaturgiai érzék fejlesztésére olvasóként is alapvető szükségünk van, amit aztán regényolvasáskor is hasznosítani tudunk.

A napokban láttam egy Sinkovits Imrével készült portréműsort, amelyben azt mondta a színész, hogy mindig is volt benne egy pozitív értelemben vett „népnevelői” attitűd, miszerint – a legkisebb falucskában is – a feltöltődés jegyében észre se vegye a közönség, hogy valójában irodalomórán ül…

Jaj, ne! (nevet) A nevelő szóról nekem mindig a nádpálca jut eszembe. Ehhez én túl fegyelmezetlen vagyok!De ez egy nehéz kérdés, mert még a tanító szándékkal is nehezen tudok mit kezdeni, mert én nem úgy gondolok erre a projektre, mintha tudást akarnék átadni, hanem úgy, mint aki kedvet akar csinálni az olvasáshoz. Ezért neveztem az egyes videókat könyvajánlónak és nem elemzésnek, még ha ezzel kicsit csalok is. Szerb Antal írja, hogy az irodalomtörténésznek elsősorban a „régi, nagy értékek reklámfőnökének” kell lennie, és ezzel teljes szívemből tudok azonosulni. Valójában marketinganyagot gyártok egy terméknek, azzal a különbséggel, hogy ez a termék nem az enyém, hanem mindannyiunk közös öröksége. A cél az (és ez minden irodalmi oktatás alapja), hogy ne információt adjunk át, hanem meghozzuk a kedvet az önálló olvasáshoz, mert végső soron mindenki egymagában, önmagának olvas. Ehhez viszont nem árt a segítség, ezért úgy lehetne fogalmazni, hogy a videóbeli elemzésekben csak elkezdem kibontani az adott művet, és átnyújtom, hogy mindenki kezdjen vele, amit akar. Olyan ez, mint amikor valaki, akinek hosszabb és élesebb a körme, megkezdi másnak a narancs héját. Én tulajdonképpen ezt csinálom.

Olyan ez, mint valami híd a magas- és populáris tábor között.

Hát igen, de csak akkor látom így, ha optimista kedvemben vagyok. Általában inkább úgy érzem, mintha egy senkiföldjén lennék. (nevet) Egyébként ezt a szürke zónát szokták hagyományosan az „ismeretterjesztés” terének hívni: amikor a tudomány és magaskultúra „eredményeit” „közérthetően” tolmácsolják a laikusoknak. Na, ettől kivagyok. Olyan ez, mintha a keserű gyógyszert valami felvágottba rejtve akarnánk beadni a kutyánknak. Próbálom nem felcímkézni azt, amit csinálok, úgy nekem is sokkal könnyebb. Szintén Szerb Antal írja, hogy ő nem a „művelt nagyközönségnek” ír, hanem felnőtteknek, olyanoknak, akik érettebb fejjel újra elolvasnák azt, amit anno muszáj volt. És ha innen nézzük, akkor ez inkább térítés, mint oktatás. Olyasmi, ami mindig előjön, amikor egy ember meg akar osztani a többi emberrel valamit, amit szeret. De ez nem pedagógiai küldetés, hanem a nerd lelkesedése, ami mindenkiben megvan: „láttad ezt a sorozatot?” „voltál már ezen az új helyen?” „kóstoltad már ezt vagy azt?” „még nem hallottad az új albumukat?” ilyeneket nap mint nap kérdeznek tőlünk, és nap mint nap halljuk, hogy „Neee, pedig tök jó! Nem tudod, mit hagysz ki!” Én ugyanígy fogom fel ezt a Shakespeare-projektet is, és ez megszabadít a „magaskultúra” meg a „műveltség” kultúrmissziós ballasztjától. De lehet, hogy a tanulság csak az, hogy minden tanár valójában csak egy lelkes nerd(nevet)

Ha tágabb közönségről beszélünk, korosztálytól, iskolázottságtól függetlenül, akkor bizony Shakespeare nevéről sokaknak a kötelező olvasmányok ugranak be elsőre. Ezek pedig nem feltétlen pozitív emlékek. Ez a projekt lehet az, amely átírhatja a régi rendszereket?

Ilyen ambícióim nincsenek! (nevet) Sőt, nekem a „régi rendszerekkel” amúgy az égvilágon semmi bajom: az iskola és az egyetem az én szememben egészen szent, mágikus helyek, de hát ezeket is emberek működtetik: sok a fáradt és fárasztó tanár, de életem leginspirálóbb emberei is innen származnak. Ez is csak arról szól, hogy valamit lehet jól és rosszul csinálni, nem feltétlenül kell a rendszert átírni.

A kötelező olvasmány is ilyen: egyrészt katasztrofális marketing, mert senki nem szereti azt, ami kötelező, másrészt szükséges rossz, mert minden új dolog elsajátítása erőfeszítésbe kerül, és a tanárnak kiképzőtisztként ott kell állnia, hogy hozzáeddzen minket a feladathoz. A jó testnevelés-tanár eléri, hogy megszeressük a fizikai kihívásokat önként, erőfeszítések árán legyűrni, és a sportot a mindennapjaink részévé tegyük, a rossz pedig eléri, hogy már a mozgás gondolatától is rosszul legyünk. Ugyanez áll az olvasásra: valójában nem az olvasmánynak kellene kötelezőnek lennie, hanem az olvasás gyakorlatának. Annak a belátásnak, hogy Shakespeare a legjobb irodalom, amit érdemes olvasni, úgyis csak akkor van értelme, ha erre mi magunk, a személyes olvasási tapasztalatunk során jutunk el.

Mi a véleményed az aktualizálásról, a kortárs kontextusba helyezésről Shakespeare esetében?

A színház kapcsán nem tudok nyilatkozni, mert ahhoz nem értek. Ha egy klasszikust kortárs környezetbe helyeznek, akkor az első reakcióm mindig az ódzkodás, mert félek, hogy aktuális politikai vagy társadalmi problémára akarják (ki)használni. De hát ez is olyan, hogy lehet jól és lehet rosszul csinálni. Shakespeare-t amúgy is lehetetlen „korhűen” ábrázolni, hiszen ő sem tartotta be ezeket a szabályokat: a Hamletben összemosódik a pogány középkor egy kora barokk királyi udvar etikettjével. Az aktualizálás mindig addig a pontig működik, amíg nem butítja le az általánosat és az örökérvényűt. Ha valami annyira jó, mint Shakespeare, akkor amúgy sincs olyan nagy jelentősége annak, hogy milyen a díszlet és a jelmez.Az amerikai irodalomprofesszor, Harold Bloom mondta, hogy mivel Shakespeare annyira a kultúránk alapja, hogy mindannyian eleve kötődünk hozzá, ezért azt mondani, hogy Shakespeare-t „aktualizáljuk” vagy „relevánssá tesszük” ugyanúgy értelmetlen, mintha azt mondanánk, hogy aktualizáljuk vagy relevánssá tesszük a saját apánkat vagy anyánkat. Egy pszichiátriai kezelés feltárhatja a szüleink jelentőségét az életünkben, de ezzel nem aktualizáltuk őket, csak tudatosítjuk azt, ami mindig is ott volt és kifejtette a hatását.

Egy dolgot azért hozzátennék. A sorozat bevezető videójában azt mondtam, hogy a klasszikus attól klasszikus, hogy korszaktól függetlenül mindig ugyanúgy hat, mintha kortárs mű lenne, de elfelejtettem hozzátenni, hogy a közvetítés munkáját ettől függetlenül nem lehet megspórolni. És ebbe ugyanúgy beletartozik, hogy a Shakespeare-darabokat folyamatosan újra kell fordítani a mindenkori élő nyelvre, ahogy ezt a legújabb generációk számára elsősorban Nádasdy Ádám teszi, és az is, hogy az értelmezés során a Shakespeare-darabokat érdemes olyan élő, kortárs kulturális lenyomatokhoz hasonlítani, mint a Trónok harca, az Oroszlánkirály vagy a hollywoodi filmek.

Vízkereszt, vagy amit akartok. Vígszínház, 1968. Bitskey Tibor (Orsino) és Ruttkai Éva (Sebastian/ Viola). Rendező: Kapás Dezső. Fotó: Keleti Éva/ Forrás: szinhaz.org

Egy videódban azt mondod, hogy Shakespeare nélkül nincs romantika. Ezt kifejtenéd bővebben?

Hű, hát ez nehéz kérdés, és még nehezebb nem túl szakmai választ adni rá. De én úgy magyaráznám, hogy a romantika nagyon szereti a szabálytalanságot, és Shakespeare-ben ebből a szempontból is nagy elődjére talált. Nem véletlen, hogy pont az arisztotelészi drámamodellt kényszeresen követő franciák értették a legkevésbé. Voltaire érzékeli, hogy Shakespeare-ben van valami, de mégis széttárja a karjait, hogy oké, de ezt azért így mégsem lehet csinálni, ez nem irodalom. Ha Corneille, Racine és Moliére drámái klasszicista templomok a maguk szabálykövetkő szimmetriájával, akkor Shakespeare hozzájuk képest egy gótikus katedrális a burjánzó ornamentikával és a groteszk vízköpőkkel. Ő nem a francia kertek szabályosra nyírt sövénye, hanem a természet vadvirága. Nála ugyanúgy összekeverednek a kategóriák, mint az életben: a király egyszerre bolond, a hős egyszerre bűnös, az őrült egyszerre józan, mindenekelőtt pedig: a komédia egyszerre tragédia és vice versa. A gótikát és az angolkertet ugyanúgy a romantikusok és közvetlen elődjeik fedezték fel igazán, mint Shakespeare-t: Goethe, Emerson, a franciáknál pedig Victor Hugo. Ez a szabálytalanság valójában azt jelenti, hogy a művészetet nem külső normákhoz igazítva értékeljük, hanem felismerjük, hogy a mű maga hozza létre a saját szabályrendszerét, és ez olyan nézet, amelyet ma is érvényesnek tartunk a művészetre vonatkozóan, kivéve, ha társadalmi, politikai vagy filozófiai ideológiákat akarunk számon kérni rajta, de ez hosszú távon sosem jó stratégia.

És akkor még ott a magyar romantika is, amiről elég annyit mondani, hogy ekkoriban terjedt el az a mondás, hogy Shakespeare a legnagyobb nemzeti költőnk. Petőfi azt is mondta, hogy „Shakespeare a teremtés fele”, és egészen elképesztő az a lelkesedés, ahogy a nagy magyar romantikusok nyilatkoznak Shakespeare-ről: ahogy Petőfi levélben áradozik Aranynak, ahogy Vörösmarty sorsa összefonódik az általa fordított Learével, vagy ahogy Arany a Kisfaludy Társaságban nemzeti ügyként vezeti fel a Shakespeare-összes magyarra fordítását. Szép lenne azt gondolni, hogy ez a YouTube-projekt is valahol ennek a nemzeti ügynek a késői folytatása.

Mi számodra a legkedvesebb Shakespeare dráma?

Ezt lehetetlen megválaszolni, mindig az épp aktuális. Gondolom, a halogatás és a késlekedés miatt kötelező lenne a Hamlet-et mondanom. (nevet) De valamiért talán mégis a Macbeth. Van valami félelmetesen vonzó abban, hogy itt nem is a cselekvés halogatása okozza a bukásunkat, hanem az, hogy egyszerűen engedünk az ambícióinknak és beteljesítjük azt a sorsot, amit a belső hangunk sugall nekünk. Lehetne csendesen élni, és megelégedni a második hellyel is, de az ember mégsem teszi, hiába a tragikus kimenetel – ilyenek ezek a Shakespeare-drámák.

Milyen visszajelzéseket kapsz? Éreztél esetleg valamiféle rosszallást, amiért megtagadva az akadémiai berkeket, elmentél egy jóval populárisabb csatorna felé?

Nem, ilyen nem történt. Egyébként sem tagadtam meg én semmit! (nevet) Eddig abból a szűk rétegből, ahová eljutottak ezek a videók, csak pozitív visszajelzéseket kaptam, például tanároktól, hogy felhasználnák az oktatásban, de egy olyan levelet is kaptam, hogy egy iskolai színjátszókört megihlette, ahogy Mercutiót Pán Péterhez hasonlítottam, és ezt beépítették a Rómeó és Júlia rendezésükbe. Erre azért büszke voltam! Legalább annyira, mint amikor olyan emberek jelezték, hogy kezükbe vették Shakespeare-t, akiket nem aktív olvasóként ismertem. Ez a legnagyobb sikerélmény.

A doktori tanulmányaid után rövid ideig órákat adtál az ELTE BTK-n, 2018 óta pedig a KREA Design Iskola kommunikációs vezetőjeként dolgozol, és már nem akadémiai közegben vagy. Ez a YouTube projekt ennek valamilyen kompenzációja?

(nevet) Technikailag valószínűleg igen, de én nem így élem meg. Nekem az olvasás gyerekkorom óta az életem részét képezi, és nem tudok nem foglalkozni vele, bármi legyen éppen a polgári foglalkozásom. Egy egyetemi oktatóm úgy fogalmazott, hogy „aminek ki kell jönnie, az úgyis kijön.” Inkább játékként vagy a komfortzóna elhagyásának kísérleteként fogom fel: nemcsak ezt a nyilvános kamerába beszélést kell megszoknom (ami nekem teljesen természetellenes, még akkor is, ha ma már egyetlen tizenévesnek sem az), hanem meg is kell találnom mindehhez a megfelelő nyelvet: egyrészt le kell vetkőznöm az egyetemen eltanult szakmai zsargont, másrészt a szövegemnek élőszóban kell működnie, ami nekem azért nagyon idegen. Még jó, hogy ebben a tanulási fázisban minden idők legjobb dramaturgja a társam!

Kikkel foglalkoztál egyébként az egyetemen? Van kötődése a kutatásodnak Shakespearehez, vagy a korszakhoz?

Egyáltalán nem. A 19. századi brit esztétákkal foglalkoztam az irodalom, a képző- és iparművészet határán, főleg William Morrisszal, John Ruskinnal és a preraffaelitákkal. Design, dekadencia, dandyzmus. Dekoráció, lakberendezés, könyvdíszítés, ilyesmik. Irodalmárként nagyon fura témaválasztás volt, most meg egy design iskolában kötöttem ki. Az élet fura.(nevet)

Mit tervezel a második hullámra?

Ne beszéljünk második hullámról még! (nevet) Annyi biztos, hogy karantén ide vagy oda, folytatni fogom, még egyelőre nem döntöttem el, hogy ugyanígy egyetlen szerzővel, vagy csak random művekkel, mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya. Az biztos, hogy az ütemezést újra kell gondolnom, mert ez a projekt kínosan elhúzódott. Tervek és ötletek mindenesetre vannak bőven, majd meglátjuk. Az biztos, hogy egyelőre mindenképpen maradok a világirodalomnál. A következő szerzőről annyit, hogy ugyanazon a nyelven írt, mint Shakespeare, szakállas, szereti a nőket, a puskákat és a nagy halakat…

A Négy Fal Között YouTube-csatorna elérhető ezen a linken

Rácz Ráchel