L. PÉTERFI CSABA

Nem szól többről, mint arról, hogy egy óra alatt bárkiből bármit lehet csinálni, nem kell más hozzá, csak egy márkás ruha, egy tökéletes marketing.”

Molnár Ferenc, kortárs reflexió, art deco, társadalmi elhivatottság, egyperces sztárok, Traubi Törőcsik Marival, Márkus László és a többiek. L. Péterfi Csaba, a színháztudomány elhivatott missziósa fűt be mindenkit a 20-as évek végére! Get connected.

Legutóbbi rendezésedben két Molnár Ferenc művet (Az ibolya, Egy, kettő, három) választottál. Miben rejlik szerinted a szerző kortalansága?

Molnár szinte minden darabja, zseniális módon, elrugaszkodik, felülemelkedik a saját korán. Nem korfüggőek a művei, tovább megyek, a fickó meghaladta saját korát. Nagyon érdekes nála, hogy nem konkrét történelmi vagy társadalmi helyzetekről ír, hanem emberekről, attitűdökről.

Az emberi természet alapvetően nem változik, függetlenül az időszakok jelmezeitől és díszleteitől. Vannak tipikus magatartások, amelyek bizonyos korban politikai, gazdasági vagy történelmi hatásra erősödnek, avagy eltűnnek, de alapvetően a lényeg, a mag mindig ugyanaz.

Hogyan látjuk kortárs reflexióval Az ibolyát? Mit képvisel ez a mű 2020-ban, a te rendezői víziód által? Milyen fontos, örökérvényű problémákat vet fel?

Az ibolya főhőse egy kiégett, mogorva, idősödő férfi, akinek legfontosabb fejlődése abban rejlik, hogyan nyerheti vissza legalább egy kicsit az életkedvét, az emberekbe vetett hitét egy egyszerű, tiszta lény által. Hogyan lesz ebből a mogorva alakból egy szerethető valaki, miközben azt látjuk kegyetlen őszinteséggel – a humor és a poénok ellensúlyozásával – , hogyan működik a backstage világ és hogyan juthatnak előre bizonyos emberek a színházi pályán.

Molnár olyan tükröt tart elénk, amelyben kíméletlenül megmutatkozik az, hogy létezik olyan, aki kvázi felkínálkozik egy szerepért, anélkül, hogy bárki kérné ezt tőle. Érdekesnek gondoltam ezt a témát felvetni, hiszen Molnárnál nem fekete-fehér ez a #metoo szerű sztori. Molnár reprezentálja, hogy ez nagyrészt azzal történik meg, aki maga is táncba vihető. Félreértés ne essék, elítélendő és bűn az, amikor valaki kihasználja domináns helyzetét, de bizony előfordulnak olyan esetek is, amikor az érmének két oldala van. Az ibolya pontosan ezt a problémát járja körbe.

Valastyán Gergő, Gémesi György, Heine Éva (forrás: godollo.hu)

És az Egy, kettő, három?

Ez 1929-ben íródott, ugyanakkor annyira mai, hogy fáj. Nem szól többről, mint arról, hogy egy óra alatt bárkiből bármit lehet csinálni, nem kell más hozzá, csak egy márkás ruha, egy tökéletes marketing. Csak a külső számít, csak a felszín.

Ha valakire ráadok egy klassz kosztümöt, drága órát, nyomok pénzt a zsebébe és azt mondom, te vagy mostantól a sztár – mindenféle valódi belső tartalom nélkül – akkor a társadalom ezt beveszi. Vannak különböző műsorok, amelyekben két hét alatt világsztárt csinálnak – ez ugyanerről szól.

El tudják hitetni az emberekkel, hogy az addig nobody, a különböző média – és most már közösségi média felületek – manipulatív segítségével értékes egyéniség. Példakép és celeb – ők az iránytűk.

Nem tudom megállapítani a kortárs világban, hogy valaki mitől lesz aki. Attól, mert elhitetik velem, hogy ő az? Vagy attól, mert valódi belső értékei, vagy kemény és kitartó munka, kudarcok hada van mögötte? Egyre inkább a külsőségek felé haladunk.

Volt egy érdekes sztorim ehhez kapcsolódóan. Egy nyári napon koldusnak öltöztem és kimentem a Köztársaság térre, arra voltam kíváncsi, hogy emberek úgy, abban a formában hogyan viszonyulnak hozzám. Bementem egy templomba, ahonnan kidobtak. Másnap elegánsan felöltözve visszatértem ugyanebbe a templomba. Bejelentettem ugyanannak az embernek, aki előző nap kidobott, hogy szeretnék egy nagyobb összeget adományozni a hajléktalanoknak, mert azt hallottam, hogy nem feltétlen bánnak jól velük. Erre az volt a válasza, hogy ők maximálisan támogatják őket.

Érdekes, mert most van egy pozícióm, „népszerű” vagyok – tudatosan nincs sok közeli barátom egyébként – de tudom, hogyha kikerülnék a jelenlegi szituációmból, akkor hány másodperc alatt fordulnának el tőlem emberek, vagy hány másodperc alatt válnának le rólam teljesen tőlem azok, akik ma barátaimnak tartják magukat.

Gyirán Róbert, Valastyán Gergő, Nagy Zoltán, L. Péterfi Csaba (forrás: godollo.hu)

Mi lehet a ma is mélyen érintő Molnár fordulatok alapja?

Fontos az a tényező nála, hogy azért tud elementáris lenni, mert nem fikciókat kreál, nem kitalációkon és spekulációkon vannak nála a kiindulópontok és a narratívák, hanem a saját tapasztalatai, megfigyelései által dolgozik – és itt a kulcs.

Szerintem pontosan attól ütős Molnár, mert olyat közvetít, amin átment, látott, amelyet nagyon ismer: szereti vagy megveti, egyetért vagy elítél, és így tovább. Az érzelmi kötődés ebből a szempontból nélkülözhetetlen.

A másik fontos nála, hogy a néző tudja a titkot. Ez olyan, mint amikor két barátnő beszélget, az egyik megosztja a másikkal a titkát, amire a társa azt feleli, hogy rendben, ezt tudom, de mi a megoldás? Mi a megfejtés? Na, itt a kulcs Molnárhoz is, akinél mindig a hogyan az izgalmas.

Hozzám nagyon közel áll az ő világa. A Játék a kastélyban című darabot is rendeztem tőle két évvel ezelőtt, ez gyermekkorom óta a kedvencem – Márkus Lászlónak köszönhetően. Először 1984-ben láttam, s annyira elbűvölt, megragadott Márkus játéka, hogy tulajdonképpen miatta szerettem meg ezt a darabot.

Ha jól tudom, ez egy vizsgaelőadás is volt…

Így van, jelenleg színháztudomány szakon tanulok és ez az előadás vizsgadarabként is funkcionált. Nem volt kérdés, hogy erre az alkalomra Molnárral szeretnék foglalkozni, s ezt a kettőt választottam. Nagyon sok életmű kutatás előzte meg az előadás létrejöttét egyébként, ez nélkülözhetetlen. Teljesen belemerültem a korszakba, abba a miliőbe, amelyben alkotott. Nincs olyan távol a mától sok tekintetben…

A díszlet és a jelmez elmélyült kidolgozásra és alapos tervezésre mutatott, ugyanakkor valahogy az volt az érzésem, hogy nem áll tőled távol a 20-as 30-as évek miliője… Magától értetődő volt minden a látványt tekintve.

A mániám ez a korszak! Ezzel kelek, ezzel fekszem! Az art deco bútorok a sajátjaim voltak egytől-egyig. A díszletet erre álmodtam meg, volt, amit külföldről hozattam. A képeket tekintve, Tamara de Lempicka itthon nem annyira ismert, ugyanakkor a korszak kiemelkedő festőnője volt. A high class elsőérvényű közvetítője, sajátos art deco stílussal. Ami nálunk szerepelt tőle az egy remek reprodukció volt, az eredeti Szaúd-Arábiában van egy hercegnél.

Az art deco a mindenem, csodálatos. New York arculata is és hangulata is pontosan ekkoriban körvonalazódott, imádom ezt az atmoszférát. Az első világháború utáni élni akarás és teljesen új típusú életmód, nyüzsgéssel, pezsgéssel. Jazz, neon, fény, lüktetés.

Honnan indul a színház iránti szerelem?

Édesanyám színházi ember volt, szinte oda születtem. Mindig bevitt magával, színházban nőttem fel. Pontosan tudom milyen az, amikor egy gyermek megtapasztalja azt, hogy milyen, amikor a kulisszák mögé látsz már egészen korán, a színpad mögé, alá mehetsz, vagy amikor látsz egy mesedarabot és a végén elmész a színpad mögé, aztán ott áll az aranyhajú lány a földig érő hajjal, majd előtted ezt a varázslatot egyszerűen leveszik és ott van egy tök más személy!

Ez gyermekként egy döbbenet! Vagy, amikor a büfében beszélget Bodrogi Gyula és Törőcsik Mari és te ott ülsz köztük. Nem tudod, hogy ők kik négy évesen. Néni és bácsi. Törőcsik iszonyatosan szerette a gyerekeket, de én nagyon féltem a hangjától! Fel sem fogtad, hogy kik ők, csak emlékszel, hogy kvaterkázol velük, meghívnak egy Traubira vagy sütire. Hozták nekem mindig a puncstortát vagy a mignont. Egy időben nagyon szerettem volna színész lenni, de édesanyám mindent megtett, hogy ne legyek az. Ő pontosan tudta, hogy mivel jár ez a szakma.

Nem bántam meg egyébként, mert jelen van a színház az életemben folyamatosan, ezt tanulom, sok barátom, ismerősöm van ebből a világból, de kutya nehéz és embert próbáló életforma. Pécsi Ildikónál tanulok egyébként színészetet hosszú évek óta, elképesztő hálás vagyok neki. Olyan tanárai voltak, mint Básti Lajos, Mezei Mária! Őrületes. Rengeteget köszönhetek neki, sokat finomított rajtam.

Kik azok a színészek, akiknek előadásmódja nagyon közel áll hozzád?

Márkus László számomra a legnagyobb színész, nincs nála inspiratívabb számomra. Psota Irén szintén varázslatos. Olyan stílusa volt, amitől az ember hanyatt vágta magát! Pécsi Ildikóval elfogult vagyok, nagyon szeretem.

Tolnay Klárit volt szerencsém látni A nagymamában. Bennem megmaradt az, amikor csak megjelent még semmit nem szólt, szinte egy mozdulatot sem tett és masszív taps két percig… Ez azért hihetetlen. Olyan erővel volt jelen a színpadon nyolcvanon felül is, ami példaértékű és fenomenális. Páger Antal, Kiss Manyi, Turay Ida, Dayka Margit. Nagymamám volt hasonló termet egyébként, mint Dayka. Hozzá bújni gyermekként mesés élményt jelentett.

Hogyan látod, érzékeled a kortárs színházi platformot? Az imént említett line up és világ masszív lelkiséggel van megáldva… Ma, mintha ez kissé kiesne.

Ma minden nagyon fel van gyorsulva, az embereknek nincs ideje egymásra sem. Sokszor érezhető az, hogy hiányzik a darabokból az ember, csak egy sémát, egy sablon történetet kapunk, töltet, spiritusz nélkül. Egy nagyon harsány, gyors előadás nem adja meg azt a kikapcsolást, azt a meditatív jelleget és katarzist, amire szüksége van a mai embernek is. Érdekes tapasztalat volt mostanában a Nemzetiben a Csíksomlyói passió. Az elején ment az őrület, a hangoskodás, már azt hittem mindenki indul haza és egyszer csak húsz perc után kitisztult a kép, elkezdett felépülni az egész, elcsendesült minden és egy iszonyatos erejű előadás kerekedett ki belőle. Fantasztikus hatást ért el a végén. Ehhez hasonló A diktátor is a Vígszínházban.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Nincs semmi végleges és kiforrott, még mennek a tervezések, az ötletelések. Heltainak lesz a százötvenedik évfordulója, ennek alkalmából mindenféleképpen rendezek valamit tőle. Szeretnék egy Márait is biztosan, de, hogy pontosan mit és mikor, az még nem világos.

Ez egy kisebb, kamara jelleg lenne. Márainak lélekhez kell, hogy szóljon, ezért kell feltétlen kicsi térben létrehozni. Ott fog úgy megérinteni, abban az intim térben, hogy halkan üssön, de kegyetlenül. Érezned kell a színészt, együtt kell lélegeznetek.

Kiemelt kép: L. Péterfi Csaba // forrás: Gödöllő Város Önkormányzata (www.godollo.hu)

Forrás (fotók): Gödöllő Város Önkormányzata (www.godollo.hu)

Rácz Ráchel