NÉMETH OSZKÁR

A zene egy nemzetközi nyelv. A G-dúr mindenhol G-dúr, Budapesten is meg Tokióban is.”

Generációk találkozása – ez a legfőbb jellemző Zenész/Interjúk című portrésorozatomhoz. Van egy korosztály, amely mostanra már bizonyos: kortalan. Kortalansága pedig a bátorságban, az uniformizálás elleni őszinte lázadásban rejlik. Nemzedékeken átívelő örökségük állandó zenei érték. #kulturálisfenntarthatóság

Jelképes kalapjában érkezik a Fonográf humorban tréfát nem ismerő dobosa. Oxival egy pikoló világos mellett terítékre kerül búvárkodási szenvedélye, a Murter sziget lassú napsütéses órái, handmade ütők, rendszerváltás utáni egyszer fent, egyszer lent, a Nagy Ignác utcai kultikus lemezbolt és a „csencselés”, NDK turné, „Tudod, én ott voltam”…

Milyen volt számodra a 2018-as Fonográf buli?

Nagyon örültem neki. Egyrészt azért nem játszunk rendszeresen, mert egyre nehezebben, nyűgösebben állunk össze, mindenki ezer felé van. Nagyszerű csillagállások voltak 2017 második felében a Fonográf számára és remekül sikerültek a próbák, klassz hangulatban telt a felkészülés és a fellépés is.

Hogy mentek a próbák?

Meglepően fegyelmezetten! Lelkiismeretesen odatette magát mindenki erre az eseményre. Naponta négy-öt órát próbáltunk, 2017 decemberétől, egészen február közepéig. Bevásároltunk egy csomó hangszert, ebből is látszott, hogy nagyon fontos lett számunkra a koncert ügye. Új zongora, gitárok. Felfegyverkeztünk a bulira rendesen.

Fotó: Stekovics Gáspár / Forrás: Wikipédia Fonográf együttes 2017 (Németh Oszkár, Szörényi Szabolcs, Bródy János, Móricz Mihály, Szörényi Levente, Tolcsvay László, Szörényi Örs)

Önálló szólólemezed jelent meg 2017 karácsonyán, amelyen énekelsz is. Mesélsz erről bővebben?

Exhibicionista vagyok és úgy szerettem volna, ha nekem is készül egy lemezem! Egy olyan zenekarban, ahol csodálatos hangú énekesek vannak, nekem eszem ágában sem volt kornyikálni! Bár azért volt példa, hogy viccből énekeltem egy-egy nótát. Komolyabb énekesi ambícióim azonban persze sosem voltak, nekem a dob volt mindig is a terepem.

De visszakanyarodva a lemezhez. Elkezdtem keresgélni, hogy milyen nóták feküdének nekem, mert jó néhány számot ismerek, hiszen dolgoztam több zenekarban is. Dolgoztam!? Na, ezt a szót felejtsük is el, mert mi nem dolgozunk, hanem muzsikálunk! Bányász dolgozik, szenes fiú, villamosvezető dolgozik, de egy zenész az muzsikál! Egy ismerős, kollégámnál csináltuk ketten a lemezt, egyenként, külön-külön feljátszotta mindenki, amikor éppen ráért.

Tudod, én ott voltam…

Felhívtam Lacit (Tolcsvay László – a szerk.), elmondtam neki, hogy szeretnék egy lemezt csinálni és kértem, hogy írjon nekem egy nótát. Bródy Jancsit megkérdeztem, hogy írna-e szöveget nekem, ő pedig visszakérdezett, hogy miről írjon. Mondom ez jó kérdés! Felmentem hozzájuk aztán egy szép napsütéses délelőtt. Kiültünk a teraszra és elkezdtünk beszélgetni mindenféléről. Aktuális társadalmi helyzetről, gazdaságról, történelemről, emlékekről. Említettem neki, hogy meg vagyok döbbenve egy-egy ember nyilatkozatán és azt látom, hogy mindenki lakkozza magát. Én ott voltam mellette és nem azt mondta, most meg nyilatkozik, hogy ez, az, meg a rakamaz, miközben nem igaz! Tininek (Bródy János – a szerk.) ez tetszett, mert tudja, látja ezeket ő is. Valaki hősnek, valaki áldozatnak tünteti ki magát és nem is úgy volt az… Szóval ez a ludaskása dolog. Ez az inspirációja, előzménye a dolognak. De, ha megnézed a híradót, az az ember, aki tíz évvel ezelőtt azt mondta, most nem ezt mondja… Nem is kell tíz év, tegnap és ma!

Társadalmi nyavaják, zaj, nyüzsi ellen jót tesz egy kis kikapcsolódás, kimenekülés a hétköznapokból. Ha jól tudom, te szeretsz búvárkodni…

Amatőr szinten csinálom. Úgy kezdődött, hogy kimentünk a Fonográffal Kubába, ahol megismerkedtem egy csomó kint dolgozó magyar építészmérnökkel. Ők tanultak ott kint búvárkodni és elvittek magukkal. Megdöbbenve néztem, hogy mi van ott lent, a víz alatt! Gondolj bele, nem volt még National Geographic meg Spektrum, meg hiper-szuper természetfilm! Akkor ott láttam először milyen a víz alatti élővilág. Szerkezetek jöttek-mentek, siklottak, úsztak minden irányba, óriási volt. A Karib-tenger amúgy is egy csoda, elképesztő gyönyörű. Azóta valahogy megmaradt ez a szenvedély. Horvátországba járunk a feleségemmel nyaranta és ott szoktam búvárkodni a mai napig.

Milyen élmények fogadnak most a víz alatt?

Ahol valami igazi látnivaló akad, az nem a turisták által betelepedett partközeli részeken, hanem jóval beljebb, a frankó nyílt tengeri részeken, oda meg már nem igazán merészkedem le. A turizmus rengeteg koszt termel, meg fegyelmezetlenek az emberek. Mindent bedobálnak a tengerbe a barbárok! És olyan kosz van a csodás tengerben, mint itt a Király utcában reggelente. De visszatérve, két-három méterig még mindig lemegyek és nézem a dolgokat, általában a semmit!

Mi egyébbel töltődsz még a tengerparton?

Először is én nem nyaralok. Nem is szeretem ezt a szót. Életvitel szerűen elköltözöm Horvátországba. Kibérlünk egy apartmant, a miénkké formáljuk.

Reggel felkelek nagyon korán, hatkor. Leszambázok a tengerpartra általában egy kávézóba és ott a parton megvárom a napfelkeltét. Őrületes élmény. Hétkor kinyit a bolt, elmegyek vásárolni és reggelizünk otthon a párommal.

Leslattyogunk utána fürdeni egy-kettőig. Ebéd, majd fürdés, napozás. Ez megy estig, amikor meg séta, vacsorára beülünk valahova. Ezt csináljuk egy-két hétig és ez isteni! Imádom. Teljesen feltölt, energetizál, frissít. Szoktunk kirándulni is a környéken. Fontos még, hogy nem a turistacsapda helyre járunk, itt tényleg autentikus kis vendéglők vannak, ez nem arra való, aki korzózni meg felvonulni akar.

Csend van, nyugalom, béke és pompás, vadregényes táj. Megismered a helyieket, összehaverkodsz zöldségessel, a bajszos horvát lányokkal, akik persze semmilyen nyelven nem beszélnek, de ettől jó, nem mesterkélt. Jókat eszünk, van, amikor én is rittyentek valamit.

Te szakácsnak is tanultál egyébként…

Igen. Nekem kicsi koromban fogalmam sem volt, hogy mi szeretnék lenni. Ott álltam az érettségi körül, de gőzöm nem volt hogyan tovább. Irodai munkák iszonyatosan távol álltak tőlem, nagyon halványan az erdészet motoszkált bennem, de valahogy mégsem. Dumálgattunk a Dunaparton egy barátommal, mik lehetnének: villanyszerelő, autószerelő, aztán hirtelen felszólalt, hogy menjek el szakácsnak.

Először tiltakoztam, hogy na, ne már, aztán mégis az lettem! Dolgoztam is szakácsként, de csak nagyon keveset, mert jött a zene. De a katonaságot szakácsként végigélni azért nem volt enyhe sztori…

Hogy jött a zene?

Két bátyám volt, akik vittek magukkal a buliba. A beat elementáris hatással volt rám, imádtam táncolni rá! Sokszor voltam az Echo koncerteken, el voltam ámulva tőlük. Egy ilyen bál – mert akkor bálok voltak, szalagavató, satöbbi – azzal kezdődik, hogy mindenki szégyenlősködik, leül, félrevonul, hogy jaj, ő nem kezd táncolni. Álljak fel? Jaj ne, az ciki! Ezek mentek a gyerekek fejében.

Nem foglalkoztam ezekkel, rögtön rá is kezdtem a mókára, táncra, aztán a zenekarok később már kértek, hogy menjek előre, mert megindítom az ifjúságot a táncra.

És a dob?

Pomázi vagyok, ott működött egy kéttagú zenekar. A KISZ klubban vasárnaponként játszottak, egy dobos és egy tangóharmonikás. A dobos egyszer elment – így a zenekar ötven százaléka el is távozott – nekem meg mondta a másik, hogy üljek be a helyére! Mondom hova?! Hát ide dobolni! Mondom, de én nem tudok, de aztán persze beültem, egye-fene, hülyéskedtünk.

Ahhoz képest, hogy fogalmam sem volt mit csinálok, egész jól sikerült! Meg is lepődtünk, mert valóban lekísértem a darabot. Ezen felbuzdultam és a koncert után megkérdeztem a Leidinger Gyuszit hogy kell dobolni. Azt mondja, ó az egyszerű! Hazamész, fogsz egy deszkát, aztán megfaragod! Kértem is tőle egy használt dobverőt, hogy a méreteket levegyem, aztán másnap meg is faragtam magamnak az ütőt.

De min doboljon az ember azzal a handmade ütővel?

Rájöttem, hogy a fater könyvtárában a vastag bőrkötésű lexikonokat, könyveket a hokedlira kell rátenni. A nagy könyvnek mélyebb hangja volt, a keskenynek kisebb! A cintányér része azért már nehezebb ügy volt. Volt egy gyönyörű asztali lámpánk!

Annyi eszem persze nem volt, hogy kicsavarjam a körtét, amiből keletkezett is baj, mert estékre általában kiégett, tönkrement. Szólt a rádió én meg doboltam – amikor nem volt otthon apánk persze. A gerincéről úgysem tudta senki, hogy rongyra mentek a lexikonok, azokat nem annyira olvassa az ember. Szóval ilyen szívbeli non-professional módon indult ez az egész Pomázon.

A rádióban egyébként a magyar nóták, műdalok, nyálas táncdalok mentek leginkább (tizenöt körül voltam ekkor), de amikor jött egy Stones, vagy Beatles akkor teljesen megbabonáztak, isteni volt.

Hogy váltott ez a móka hivatássá?

Az Echo zenekar technikusa lettem, szóval mindig ott álltam a színpad szélén. Tamás Laci dobos kollégámnak volt egy műtéte és egy bulin én vehettem át a helyét. Az oltári volt és onnantól egyértelművé vált, hogy nekem ez lesz az utam.

Vettem egy füzetet és a bulikra azzal jártam és folyamatosan jegyzeteltem a játék alatt, aztán gyakoroltam. Utána persze már órákat is vettem, általában zenészektől. Ezzel párhuzamosan valamilyen erőt éreztem ahhoz, hogy kapcsolódjak külső dolgokban is azokhoz, akik megtagadják az avítt szokásokat, forradalmasítva az ifjú háború utáni generációt. Farmer nadrág, hosszú haj! A férfi fodrászok tönkre is mentek ebben az időben! Válságban volt a férfi fordrászat! Leszámítva az eminens tanulókat, mindenki megnövesztette a haját.

Hogyan kerültél össze Tolcsvayékkal?

Leszereltem a katonaságból és onnantól kezdve tényleg tudatosan orientálódtam a zene felé. Echo zenekar, majd Sakál vokál Móricz Misivel. Tolcsvayék az első formációval feloszlóban voltak, így eljöttek minket meghallgatni minket.

Tetszett nekik a stílusunk, a beszélgetésünk alatt pedig fény derült arra, hogy hasonló az érdeklődésünk is, sőt emberileg, humorban is passzoltunk rögtön – és ez nagyon fontos! Gondolj bele, szinte mindennap össze vagy zárva a társaiddal egy zenekari életben, úton vagy. Olyan ez kicsit, mint az együttélés, a párkapcsolat. A Móricz Misi? Hát nekem ő volt az állandó feleségem! (nevet) Ha láttuk, hogy az egyikünknek sürgős és halaszthatatlan elbeszélgetni valója van egy kelet-német menyecskével, akkor diszkréten félreálltunk, tehát fogta a motyóját a szobából és csak később jött vissza. De komolyra fordítva a szót, nagyon jól megértettük egymást mindannyian, értve ezt már a Fonográfra is.

A zenei harmónián túl tehát fontos az emberi összhang is?

Az együttes sokkal több, mint egy szimpla munkahely, mégis kevesebbnek látszhat a nyárspolgárnak olykor. Nálunk azonban nem voltak nagy bajok, bírtuk egymást. Imádtam turnézni velük! Hatalmas élmények, olyan kalandok…

Mesélsz példát?

Sokat jártunk az NDK-ba például. Ott sokkal rosszabb viszonyok voltak, mint itthon. Mi már Nyugatnak számítottunk nekik, farmer, hosszú haj, de a zenénk is valóságos Nyugat volt számukra. Hazafelé mindig tele raktuk a hangfalakainkat csempészáruval, hoztuk a csizmát, cipőt, mindent. Berlint (mármint a keleti szekciót) ismertük, mint a tenyerünket! Tudtuk, hol vannak a jó bulik mindig.

Egyik este nagyot buliztunk, egészen reggel négyig! Piros a szemed, mint a nyúlé érted, lefekszünk aludni, egyszer csak csörög a telefon. Ki a fene lehet az ilyenkor? Felveszem, a portás mondja bitte, knopf drücken, Budapest. Jó, mondom, kapcsold. Lerakja. Megint csörög. Bitte, knopf, drücken, Budapest. Jó, jó, kapcsold már! És ez ment vagy három-négyszer. Erre kopognak az ajtón. Bejön a portás. Bitte knopf drücken! Odamegy a telefonhoz, felveszi és megnyom egy gombot. Ez azt jelentette, hogy kérem a gombot megnyomni! (nevet) (Otthonról hívtak minket egyébként.)

Más. Szovjetunió. Időeltolódás. Ott úgy ment a telefonálás, hogy bejelentetted a portásnak, hogy te telefonálni akarsz, az felhívta a moszkvai központot, hogy valaki Budapestre akar telefonálni tőlük, beírták a jegyzőkönyvbe, hogy hány órakor kérnek vonalat Budapestre, melyik napon. Ezt három nappal a telefonálás előtte kötelező volt jelezni. Tolcsvay Laci éppen friss házas volt, a felesége egészségügyben dolgozott. Így, ha valaki nyolcig dolgozik, akkor negyed kilenc felé kell neki telefonálni, mert akkor még ott van. Kapcsolás, Moszkva, Budapest. Felveszi a rendelőintézet a telefont. Laci mondja, hogy kicsoda és kivel szeretne beszélni. Jó, éppen most ment ki valahova, de tessék visszahívni negyed óra múlva! (nevet) Kész…!

Forrás: langologitarok.blog.hu

Hogyan érintett, amikor Szörényi Levente azon a bizonyos sajtótájékoztatón lemondott?

Sokszor mondott le, meg jelentette ki, hogy abbahagyja, de ez durván és hirtelen érintett mindenkit, senki nem készült rá. Nem beszélte meg velünk ám ezt előre. Mint, akit leforráztak. Nem tudtunk felkészülni erre lelkiekben, iszonyatosan jött a hír. Mert az megint más módja ennek a végjátéknak, hogy elhív magához, vagy bárhova, elmondja, hogy lemuzsikáltunk ennyi évet együtt gyerekek, szép volt, jó volt, de akarom nézni tovább a pofátokat, meg elegem van, befejeztem. De így? Az új lemezünk sajtóján? Furcsa egy gesztus volt, kicsit cirkuszi.

Összevesztél, vagy összevesztetek vele esetleg ezután? Volt neheztelés?

Dehogyis! Azért nem. A mai napig kapcsolatban vagyunk, össze is járunk, haverság van, béke. Nem volt túlságosan kedves eljárás, de tudomásul vettük, nem beszélve arról, hogy ezt a végső zenekari felbomlást számtalan hatalmi húzás, intrika megalapozta már.

Megviselt, amikor véget ért a Fonográf korszak?

Nem is kicsit. Egzisztenciálisan veszélybe kerültem. Hipp-hopp, nincs semmi. Kísértük egy darabig Koncz Zsuzsit turnékon, ez évekig eltartott. Halász Jutkával is csináltunk sok bulit.

Ha jól tudom, lemezboltot nyitottál, ami a város egyik kulthelyévé vált.

Marhára lelépett a feleségem is ezután a sztori után. Egy októberi este a haverom felugrott és néhány üveg kellemes vörös bor mellett dumálgattunk. Ahhoz, hogy boltot nyisson valaki a hetvenes években óriási engedélyek, kiváltságok kellettek volna. Viszont pont jött egy új törvény ’79-’80 táján, amely alanyi jogon megengedte ezt, csak szakmai végzettség kellett hozzá, tehát, ha valaki éttermet akart nyitni, akkor pincérnek kellett lennie, satöbbi. A barátom ezen az este meg odaszólt nekem, hogy nyissak egy lemezboltot! Másnap felébredtem, elgondolkoztam ezen, majd bementem az önkormányzatba és elindítottam az akciót. Nincs idő tökölni, bevétel nincs, a számlákat fizetni kell! Tíz évig ment a biznisz, egészen ’90-ig. A rendszerváltás megzabolázta rendesen, hatalmasat betett, be is csődölt.

Milyen volt ennek a maszek üzletnek az aranykora?

Itthon egyetlen lemezkiadó működött, ami nem adott ki külföldi albumokat, nyugatiakat pláne. Na, én erre blazíroztam, meg Jugoszláviára, ahol rengeteg licence lemezt adtak ki. Ez úgy nézett ki, hogy egy-két ismerősöm átment, hoztak tíz-húsz lemezt én meg eladtam.

Mindenki, aki Nyugatra ment, megkértem, hogy hozzon lemezt, vagy amikor én utaztam, én hoztam. Minden illegális volt, csodálatos bája a korszaknak. A Nagy Ignác utcában volt a telephely.

A hiánygazdálkodásban találtam egy lukat, ami aztán klasszul sikerült, mert a hatóság sem szállt rám, nem ellenőrizgettek. Mivel nem lehetett kapni külföldi lemezeket, cserélgetették őket az utcán az emberek, ez volt a „csen-csen”.

A Múzeum körúton volt (van) egy hanglemezbolt, ott zacskóval mentek a gyerekek és cserélgették, de, hát ez illegális volt! Meg annyira cikisen nézett ki… Azáltal viszont, hogy nyitottam egy ilyen jellegű üzletet, a csen-cselés megszűnt! Szerintem ezért nem szálltak rám a zsernyákok. Hagytak minket, holott lehetetlen dolgokat csináltunk.

Megjelent egy lemez kint, aztán két-három nap múlva már a boltban volt. Hát hogy? A valuta számlán nem volt, beviteli engedélyen nem szerepelt. Honnan akkor? Szóval érdekes egy világ… Aztán a rendszerváltással ez felszámolódott sajnos, a szabad piac ebből a biztos anyagi szempontból nekem nagyon rosszul érkezett.

Mihez kezdtél? Ismét az alapról kezdeni…

A Bojtorján zenekar keresett meg, hogy menjek muzsikálni, csináltunk lemezt is. Ezzel elvoltam évekig, plusz hívtak ide-oda játszani mások is.

Jelenleg mivel foglalkozol?

Ha hívnak muzsikálni, akkor elmegyek, de ez nyilván nem egy fix megélhetési pont a kortárs körülmények között sajnos, a gyógyszer, számla ugyanúgy él. Biztonsági őrködöm Budaörsön egy héten egy-kétszer. Nehéz helyzetben vagyok, mert nekem nincs jogdíj. Dobos voltam, vagyok. Ez azonban, amint látod nem csappant meg, életvidám, életigenlő fickó vagyok!

Szabadidődben mit szeretsz csinálni?

Rengeteget olvasok, imádom a könyveket. Mindig hallgatom a rádióban a legújabb könyvekről szóló ajánló műsorokat, izgatottan megyek a könyvtárba értük. Venni nem mindig veszem meg, mert már nincs hova tenni a lakásban. Könyvtárban roppantul szeretek lenni.

Milyen irodalmi nyelv, atmoszféra áll közel hozzád?

Nagyon szeretem a novellákat, kedvenc irodalmi korom talán a Krúdy féle világ. Tetszett a Nemes-Jeles új filmje a Napszállta, nagyon átadta nekem a korszak világát.

Egy 1939-ben megjelent könyvet olvasok most egyébként, amely Dzsingisz Kánról szól. Kortalan eszméket burkoltan illusztrál a sztori ebben a történelmi miliőben. Érdekes olvasni, hogy mennyire csak a jelmez meg a díszlet változik, az indulatok ismétlődnek, visszatérnek…

Látod, követed a kortárs zenei fronton a ’70-es évek reneszánszát?

A zene egy nemzetközi nyelv. A G-dúr az mindenhol G-dúr, Budapesten is meg Tokióban is. Örömmel tölt el, amikor a gyerekek a dalainkat játszák, vagy érdekes az a jelenség tényleg mostanában, hogy a fiatalok visszanyúlnak azokhoz a harmóniákhoz, hangulatokhoz, amikben én felnőttem és aktívan részt vettem.

Itt látszik, hogy ebben tényleg van valami maradandó és időtlen. Forradalom volt. Múltkor elmentem egy zenekari próbára, akik Fonográf számokat játszottak. Megkérdezem az egyik kis krapekot, hogy te mikor születtél? Aszondja’ kétezerben. Na, gondoltam magamban, Oxikám, te sosem öregszel!

 

Kiemelt kép forrás: Youtube

Rácz Ráchel