OLÁH KRISZTIÁN

Merjek improvizálni gátlás nélkül, ösztönösen, ez a legfontosabb, amit Béla bácsitól tanultam.”

Generációk találkozása – ez a legfőbb jellemző Zenész/Interjúk című portrésorozatomhoz. Van egy korosztály, amely mostanra már bizonyos: kortalan. Kortalansága pedig a bátorságban, az uniformizálás elleni őszinte lázadásban rejlik. Nemzedékeken átívelő örökségük állandó zenei érték. #kulturálisfenntarthatóság

Oláh Krisztián korát meghazudtoló érettséggel van jelen a kortárs jazz színtéren. Piszkosul fiatalon megjárta már a Montreux-i Nemzetközi Jazz Zongoraversenyt és a washingtoni Theonius Monk Institut nemzetközi jazz versenyét. Az alap, azonban még mindig a családban marad. Improvizáció, zenei flow, mentorálás, folyamatos megújulás.

Milyen benyomások, gondolatok jutnak először eszedbe pályád meghatározó alakjáról, Szakcsi Lakatos Béláról? Miért különleges mentor ő a fiatal jazz zenészek számára?

Csak a legnagyobb művészekről mondható el az, hogy folyamatosan az újat, a frisset, a reformot keresik és csinálják. Ő rendelkezik ezzel az attitűddel és ez minden fiatal zenész számára mértékadó lehet.

Azt látom rajta, hogy fáradhatatlanul friss zenei kísérleteket keres, sokszor több vitalitással és energiával, mint mi fiatalok! Folyamatosan új kontextusokba helyezi a saját művészetét, mindig képes a zenei reformra, soha nem helyez semmit korlátok, sztereotípiák közé, hanem lazán, magától értetődően csinál mindent.

Nagyon fontos megjegyezni ide kapcsolódóan, hogy fiatal, hasonló szellemiségű zenészekkel veszi körbe magát. A nyitottság a fiatalok felé, ez az, ami vitalizálja őt.

Mi a vele való legemlékezetesebb közös projekt számodra?

Húsz éves voltam, amikor 2015-ben a Művészetek Palotája szervezett Szakcsi és ifjú tehetségek koncertet. Óriási megtiszteltetés és szakmailag meghatározó élmény volt az, hogy meghívott erre az alkalomra fellépni.

Néhány improvizációt csináltunk Theonius Monk Round Midnight sztenderdjére. Semmi próba nem volt a koncertet megelőzően, Béla bácsi a közönségnek is elmondta a szám előtt, hogy ezt úgy hallgassák, hogy megismételhetetlen első alkalom lesz, minden egyes hang ott fog megszületni, a pillanat varázsában, a színpadon. Hihetetlen zenei flow élményben volt részem, csodálatos volt.

Hogyan kapcsolódtál az improvizációhoz? Mikor indul ez nálad?

Ennek is köze van Béla bácsihoz, aki egyébként édesapám keresztapja. Ők ketten rendkívül meghatározók voltak az életemben szakmai szempontból, az improvizációra való nyitottságot és képességet is tőlük kaptam az útra.

Tíz-tizenegy éves koromban apukám játékból kipróbáltatta velem, hogy játszak valamit a zongorán, ami jön. Elkapott rögtön ez az élmény, imádtam csinálni. Emellett fontos megjegyezni, hogy rengeteg zenét hallottam otthon, leginkább Bartók- és Sztravinszkij műveket. Édesapám rövidesen elvitt Béla bácsihoz, hogy hallgassa meg, ahogyan improvizálok. Teljesen elképedt azon, hogy ilyen fiatalon huszadik századi, komplex darabokat improvizálok! Innentől aztán nem volt megállás.

Folyamatosan inspiráltak, támogattak, hogy ezen az úton kell haladnom. Merjek improvizálni gátlás nélkül, ösztönösen, ez a legfontosabb, amit Béla bácsitól tanultam. Elmondása szerint nagyon fontos a kortárs világban az erre való hajlam és képesség, mert ez adja meg a továbblépési lehetőséget, a folyamatos lüktetést és megújulást. A ma művészének kulcsfontossága az, hogy bármilyen kontextusban, bármilyen platformon képes legyen improvizálni.

Hogy állsz a fúziós műfajjal?

Szeretem a fúziót, iszonyatosan hazavág ez a műfaj, de egyelőre még csak a távolból ismerkedünk, tehát zenélni ebben a stílusban még nem zenéltem. Akkusztikus zongorával dolgozom jelenleg, de nem tartom kizártnak, hogy a jövőben esetleg, amikor alkalom adódik, a fúziós ösvényt is kipróbáljam. Az elektronika és a szintetizátorok világába ez a műfaj komoly betekintést és tudást igényel. Látok esélyt azonban arra, hogy kapcsolódni fogok ezekkel az opciókkal később.

Nemrég Orszáczky-díjas zeneszerző lettél.

A Magyar Zeneszerzők Egyesülete adományozza minden évben ezt a díjat egy-egy számukra értékes munkássággal rendelkező harminc év alatti zeneszerzőnek. Nekem 2017-ben volt szerencsém átvenni ezt a kitüntetést. Rendkívül fontos visszacsatolásnak gondolom ezt a gesztust, nagyon hálás vagyok érte.

Szvit kamarazenekarra és jazz trióra című darabomért kaptam ezt a díjat. A Gödörben volt egy többnapos összművészeti fesztivál ott volt az első bemutatója, illetve a Magyar Rádió Márványtermében is alkalmunk volt előadni egy huszonhárom fős zenekarral.

Amikor beszéltünk Béla bácsival, mesélt arról, hogy komplikáltnak látja a fiatal zeneszerzők helyzetét. Te hogyan érzékeled ezt jelenséget?

Abszolút egyetértek ezzel. A saját bőrömön tapasztalom azt, hogy mennyire nehéz új perspektívát nyitni a jazzben. Ami viszont pozitív ebben a nehéz helyzetben, az pontosan az útravaló, amit tőle kaptam.

Minden műfajra legyek nyitott és minden stílust próbáljak interpretálni, ha a helyzet úgy kívánja. Legyen minél színesebb az eszköztáram, amellyel a saját zenémet közölni tudom. Mostanában a klasszikus elemeket szövöm leginkább a jazzbe, ebben érzek inspiratív aspektusokat. Látok azonban nagyon érdekes megnyilvánulásokat a könnyűzenében, próbálok erre a frontra is nyitni, hiszen számos nívós szerző és előadó van, akikkel izgalmas lenne együttműködni.

 

Kiemelt kép: Stépán Virág

 

Rácz Ráchel