SZAKCSI LAKATOS BÉLA

„Nem merült fel bennem soha, hogy falat húzzak a jazz és a jó, igényes popzene közé, vagy, hogy bármiféle módon megkülönböztessem magam emberileg bárki mástól. Ezek felszínes, felesleges körök.”

Generációk találkozása – ez a legfőbb jellemző Zenész/Interjúk című portrésorozatomhoz. Van egy korosztály, amely mostanra már bizonyos: kortalan. Kortalansága pedig a bátorságban, az uniformizálás elleni őszinte lázadásban rejlik. Nemzedékeken átívelő örökségük állandó zenei érték. #kulturálisfenntarthatóság

Improvizáció, talentum, Rákfogó, fúzió, avagy “Gyere, bemutatlak a királynak!” Szakcsi Lakatos Béla mesél a ’70-es évek eleji budapesti mozaikokról, kortárs helyzetről, tanításról és zenei anti-age lendületről.

Béla bácsi, mesélsz kicsit arról, hogyan is van ez a kortalan attitűd, amelyet rendíthetetlenül képviselsz? Hogyan kapcsolódik ez a ’70-es évek eleji forradalmi energiákhoz?

A ’70-es évek elején az egész világon óriási kulturális forradalom, fellendülés volt. Hihetetlen transzformálódás ment végbe minden művészeti ágban, a zenében is. A jazz a fúzióval frissült fel, pontosabban azzal, hogy rock, blues, sőt popzenei elemeket csempészett a már rögzült hagyományokba. Babos Gyulával beszélgettünk valamikor arról, hogy akik ráültek az új hullámra a ’70-es évek elején, azok fent maradtak, nem öregedtek meg. Kortalanná tette a korabeli művészeket a forradalmi megújulás. Fiatalon tartott minket az a progresszív lendület, amit elkaptunk.

Nagyon korán, már 1970-ben kijutottál New Yorkba.

Ez hatalmas dolog volt, gondolj bele, még Nyugat-Európába is szinte lehetetlen volt kiutazni. Egy disszidens ismerősömhöz mentem, aki oda ment férjhez, étterem tulajdonos volt a párja. Borzalmas volt számomra a vendéglátózás. Amíg mi játszottunk, addig a kinti magyarok sírtak a honvágytól, és egyfolytában régi dalokat muzsikáltattak velem. Meg kellett tanulnom rengeteg slágert, nótát, tizennyolc kiló kottával mentem ki! Jávori Vilit vittem dobolni magammal. A hely a 2nd Avenue-n volt, tengernyi magyar járt oda, este nyolctól reggel négyig.

Mi volt a legfontosabb felismerés a New York-i út kapcsán, amit a mai napig átadsz a fiataloknak is?

Egész Amerika a fusiont játszotta Chick Coreától kezdve a Mahavishnu Orchestráig és ott ismertem meg igazán ezt az új zenét. Vettem egy Fender zongorát is, annak csodájára jártak utána itthon.

Amíg kint voltam, egy héten egyszer volt szabad napom, akkor pedig mentem mindig a jazz klubokba, mint az őrült. Teljesen új volt számomra minden kinti zenei hatás. Magyarországra akkoriban ezek a csodálatos zenészek ugye nem jöhettek, lemezek se nagyon érkeztek, vagy csak nagyon kevés. Zoller Attila nevű jazzgitáros sok muzsikusnak bemutatott, megmutatta nekem a jó helyeket is. Azzal a különleges ráismeréssel gazdagodtam New Yorkban leginkább, hogy hiába akarunk nimbuszt tenni a nagy jazzisták köré, egyszerűen ők is hús-vér emberek – akik ráadásul még közel is engedtek magukhoz.

Ebből következve, a gyerekeknek is azt tanítottam később az akadémián, hogy lehet szeretni a példaképeket, de ne őrjöngjenek! Ha a kellő tiszteleten túl belemennek az ujjongásba, akkor annak az lesz a vége, hogy nem mernek majd újítani, kipróbálni merész dolgokat, mert az lesz bennük, hogy úgysem tudnak úgy, vagy olyat, mint ők. Nem szabad bálványozni senkit. Tisztelni, szeretni lehet, sőt kell is, ez adja meg az inspirációt, a lendületet, de ne istenítsünk senkit, mert annak az lesz a vége, hogy az ember alulértékeli magát, a komplexus pedig blokkolja a szabad művészi kiteljesedést.

Jazz randevú, 1970. Szakcsi Lakatos Béla, Pege Aladár, Lakatos Pecek Géza // Fortepan

Azt mondták rólad egykor, hogy elárultad a jazzt.

Megdöbbentette a hazai zenei közönséget a ’70-es évek elején, hogy mi nem swinget vagy hagyományos jazzt játszottunk. Ettől függetlenül imádtak minket. A szakma, pedig így ahogy mondod, kijelentette, hogy elárultam a jazzt, mert összeálltam mindenféle más műfajú, popzenésszel és szokatlan elemekkel ötvöztem a jazzt.

A Rákfogós időben nem tudtunk bemenni a klubokba, ahol játszottunk, mert annyian álltak sorba! Konkrétan kérni kellett a tömeget, hogy eresszenek be, mert mi vagyunk a zenészek!

Hogyan találkoztak a budapesti fúziós front úttörői? Hogyan alakult itthon ez a zenei közeg, milyen fontos fordulópontok mentén?

Szerencsés találkozása volt ez a zenei stílusoknak, azontúl, hogy mi emberileg is nagyon megtaláltuk a közös hangot. Afféle barátságok alakultak, valódi emberi szövetségek, cinkosságok, bőven túl azon, hogy együtt muzsikálunk. Rám a rock hatott, a Syriusra pedig a jazz. Nekem elég sok koncertem volt már akkoriban, volt egy zenekarom Jávori Vilmossal, Babos Gyulával és Bögöly Lakatos Bélával. Jávori Vili volt a dobos, ő mutatott be Babos Gyulának, aki akkor hozzám képest szinte még gyerek volt, tizennyolc éves. „Öreg gyerek” volt: nyakkendőben, ingben, zakóban járt. Idővel aztán ő is poposodott, lazábbra vette a figurát.

Noha Gyulának nem volt még ekkor nagy rutinja, jól fogta a hangokat, láttam benne a tehetséget és az elszántságot, fel is vettem a zenekarba.

Kathy Horváth Lajossal is ekkoriban ismerkedtél meg, ugye?

Pontosan. Bementem a sarkon málnát inni, akkoriban nagyon jó málnát lehetett inni mindenhol. Egyszer csak megszólított Kathy Horváth Lajos, hogy te vagy a Szakcsi? Azt mondja, gyere, igyunk egy whiskey-t. Mondom nem iszok semmit, hagyjál. Végül persze beszélgetni kezdtünk, majd elmentünk egy lakásra, ahol elővett egy hegedűt. Modern improvizációkat játszott. Annyira jól csinálta, hogy végem lett, azonnal be is vettem a zenekarba. Megőrült, annyira boldog volt ettől!

És Orszáczkyék?

Eljöttek a koncertünkre és kész voltak tőlünk, elájultak! A fúzió hatalmas újdonság volt Budapesten ekkor, pláne hegedűvel! Ezt követően Ráduly Mihály, Orszáczky Jackie, Kőszegi Imre jött, Bögöly, Kathy Horváth, Jávori viszont kivált. Nem volt különösebb indok, folyamatosan alakultak, szerveződtek akkoriban a zenekarok. Elképesztő jó formáció lett. Mindenki Rákfogóra járt, Kóbortól Presserig, a fiatal jazzistáktól Mándokyig.

Ebben a periódusban ragadt rád a király szó is.

Igen, eleinte nem értettem miért. Mondtam is mindig a gyerekeknek, hogy keresztény ember vagyok, Jézus a király, nem én! (nevet) Orszáczky találta ki, de Mándoky terjesztette leginkább ezt rólam. Egyszer megkérdeztem Mándokytól, hogy miért hívsz te engem királynak. Hát azért, mert te vagy a király, mondta. Azt mondta, ennek az a története, hogy amikor az első Rákfogó koncertre ment, akkor Orszáczky azt mondta neki, hogy gyere bemutatlak a királynak! Ettől kezdve pedig rajtam maradt a király szó. (nevet)

Miként viszonyultál a rock színtérhez?

Sokszor jártam én is a koncertjeikre, folyamatosan hatottunk egymás zeneiségére. Volt egy TV-műsor, ahol a Presserékkel közösen játszottunk. Fontos megjegyezni, hogy a zenei társadalom nagy találkozóhelye volt a Royal. Huszonkét forint volt a magyaros szűzérmék! Huszonkét! Óriási hangulat volt mindig, ott volt mindenki, aki akkoriban a populáris zenei színtéren valamilyen módon szerepelt. Ránk, jazz zenészekre felnéztek.

Jazz Hét, Magyar Rádió 6-os stúdió, 1971. Pege Aladárral //Fortepan

Milyen volt a fogadtatásotok a varsói jamboreen? Hogyan fogadta a nemzetközi közönség a fúziót?

Nagyon nagy jazz fesztivál volt a varsói, a leghíresebb, legjobb zenészek léptek fel. Mi tulajdonképpen akkor, ott döbbentünk rá arra, hogy mit is játszunk, mennyire új és különleges ez még az európai közönségnek. Olyan új zenét játszottunk, amilyet akkor szinte még senki Európában, még a lengyelek sem, pedig ők mindig jól álltak a jazz terén. Őrjöngtek a muzsikánkért. Ez mind az amerikai út és a Rákfogós inspirácónak volt köszönhető.

Hogyan alakult a Rákfogó utáni zenekari karriered a ’70-es években?

Amikor véget ért a Rákfogó időszak és Orszáczky kiment Ausztráliába, próbálkoztam Jávorival, Babossal, Németh Jánossal, Bögöllyel, de az már nem volt az igazi. Később pedig megalapítottuk a Saturnus együttest. Ennek az utóbbinak két lemeze is készült. Itt Dés László, Másik János és én formáltuk az együttest.

Erre az időszakra, azaz a ’70-es évek elejére esik, amikor meghívtak tanítani az akadémiára. Milyen volt a fogadtatása egy vagány, kísérletező, tehetséges zenei vagabundusnak?

1972-ben hívtak meg a jazz tanszakra zongorát tanítani. Mikor jöttek a gyerekek a felvételire mindig azt hittem, hogy na most lesz végem! Nyújtotta mindenki az önéletrajzát Gondának, a tanszékvezetőnek. Én mellette ültem. Amikor már a tizenötödik diáknál is az volt beírva kedvencnek minden alkalommal, hogy Rákfogó, akkor az volt az érzésem, hogy ki fog rúgni ez az ember az intézetből! Az akadémiai közegben rendkívül idegen volt ez a zenei műfaj, nem álltak még rá a fúzióra, az újító aspektusra, az ortodox jazz volt az uralkodó és az elfogadott.

Mindig szerettem a merész, kísérletező dolgokat, amelyek színesítik, komplexebbé teszik a hangzást. A klasszikusok közül éppen ezért hallgattam sokszor Sztravinszkijt. Jazzben John Coltranet kedveltem akkoriban nagyon, mert modernnek és újnak bizonyult. Érdeklődéssel, nyitottsággal fogadtam azonban a popzenei szektor nívós muzsikus formációit is, például a Kinkst, a Rolling Stonest, vagy a Creamet. A Kinkst még élőben is láttam külföldön. A főiskolán a tanárokat nyilván nagyon zavarta, hogy miket hallgatok, és egyáltalán minek hallgatok Rolling Stonest!

Széllel szemben, bátran, lazán.

Nem érdekelt mit gondoltak rólam, mindig is a nyitottság és nem a begyepesedés felé vonzódtam. Igenis be kell engedni a színvonalas friss dolgokat és azok mentén továbbértelmezni a korábbi stratégiákat. Nem merült fel bennem soha, hogy falat húzzak a jazz és a jó, igényes popzene közé, vagy, hogy bármiféle módon megkülönböztessem magam emberileg bárki mástól. Ezek felszínes, felesleges körök.

Mi az, amit nagyon fontosnak tartasz egy pályakezdő muzsikusnál?

A mai napig azt hajtogatom a fiataloknak, hogy olyan zenekarokba szálljanak be, ahol ők a leggyengébbek, mert akkor fognak igazán fejlődni. Pegével kezdtem tizenhat éves koromban, és Kovácsékkal, akik akkor a híres Martiny zenekarban voltak. Kaptam is hideget-meleget, fel kellett zárkóznom, de ez lett a szerencsém. Ha langyos vizen maradok egy olyan zenekarban, ahol mindenki egy szinten van velem, vagy gyengébb nálam, akkor beleesek a könnyű, gyors sikerbe, de ez nem lett volna helyes perspektíva.

Lehet a jazzt tanítani?

Amikor Gonda bevitt az akadémiára, akkor a többiek igencsak gyanúsan néztek rám. Egyrészt azért, mert cigány gyerek voltam, másrészt azért, mert azt gondolták, hogy az elméletet nem fogom jól tanítani. Nem is tanítottam, nálam mindig műhelymunka folyt. Azokat a problémákat vetettem fel a gyerekeknek, amelyekbe minden zenész beleütközik. Hogyan lehet jól jazzt játszani? Ez bizony egy probléma.

Tanítani nem lehet, útirányt lehet csak adni. Más. Akkoriban szó sem lehetett arról, hogy ne magázódás legyen diák és pedagógus között. Én mindenkivel tegeződtem, mégis nekem volt a legnagyobb tiszteletem! Idővel aztán mindenki megnyugodott, mert nemhogy jól tanítottam, hanem még új dolgokat is bevezettem. Gitárosok, bőgősök, szaxofonosok bent ültek az óráimon! Mondtam nekik, hogy hagyjatok már nyugodtan tanítani. De ők csak hajtogatták, hogy mindenképp tanulni szeretnének tőlem, meg sem szólalnak, csak ott lehessenek! (nevet)

A kortárs jazz színtér egy kiemelkedő ifjú művészével, Oláh Krisztiánnal többször is együttműködtél, sőt kis kora óta látod a fejlődését, zenei kiteljesedési folyamatát, útkeresési stratégiáit.

Krisztián egy rém okos gyerek! Oláh Kálmán, az édesapja is hatalmas, világi tehetség, őt is tanítottam annak idején az akadémián. Krisztián, amikor mindössze hat-hét éves volt, latinul fújta nekünk az összes állat- és növénynevet! A zongorázás korán elindult nála, kisgyermekként.

Amikor konzis volt, lementünk megnézni őt az IF Caféba. Úgy játszott bepopot a gyerek, hogy elájultam! Igazán viszont most kezd szerintem érett zenésszé válni és látom, hogy egyre több felé nyit. Hangszerel, zeneszerzőként debütál. Palya Beával is fellépett, ami számára totálisan új zenei világ. Most kezd rájönni, hogy az, amit az improvizációtól kapunk, az tulajdonképpen nem más, mint magabiztosság és elengedés. Elengedés az, hogy nem ragaszkodunk szigorúan a szabályokhoz. Nem kell persze mindent eldobni, de fuzionálni, beengedni, színesíteni a rögzült rendszereket igen.

Szép dolog, ha valaki más utakon is jár, miközben a sajátját is hitelesen, rendíthetetlenül képviseli. Alapvetően azt gondolom, hogy a huszonegyedik század pontosan ez. Rá van kényszerítve mindenki arra, hogy folyamatosan alkalmazkodjon a változásokhoz, a reformokhoz. Nem szabad leragadni egy bizonyos perspektívánál, hanem több dologgal kell foglalkozni. Okosan érdemes ezt a helyzetet kihasználni, ezt mindig mondom Krisztiánnak.

Miként vélekedsz a jelenről? Merre tartunk?

Nagyon nagy problémák vannak a világban, a zenében is. Valami új fog kialakulni a klasszikus, a jazz, a pop és a népzenéből. Szerintem nem az a világzene, amit ma sokan annak neveznek. Nem az a világzene, hogy elénekel valaki egy – bármilyen nemzetiségű – népdalt és egy simlis ritmust meg alátesznek. Ez nem világzene. Az igazi világzene az lesz, ha az eddig kialakult és rögzült műfajokból egy fúziós stílus fog kialakulni.

Ötven évvel ezelőtt, egyszer bekapcsoltam a televíziót. Egy asztrológus beszélt arról, hogy az európai kultúra el fog tűnni negyven év múlva. Arról beszélt, hogy felhígulnak és értéktelenednek majd a dolgok. Felfigyeltem az ürgére, mert megütött a mondókája, és ma már bizony érzem is, hogy volt benne valami. Nagyon nehéz helyzetben van ma a művészet és a tudomány. A másik fontos dolog, hogy iszonyatos módon felgyorsult minden. Ami itt mindössze száz év alatt lezajlott a bolygón, az előtte évszázadokba került.

Reflektál erre a jelenségre a legújabb, grandiózus műved?

Alapvetően azon van a fókusz ebben a darabban, hogy az emberiség mindig a rosszabbik utat választotta, most már jó lenne újraértelmezni, átértékelni a dolgainkat és a jóra, az értékesre voksolni. Négy képből áll. Édenkert, bűnbeesés, Noé és a vízözön, nagy tánc jelenetekkel. Nimród, új világ társadalom, ahol három nő énekel arról, hogy béke és biztonság van, ahol nincsenek konfliktusok. Miközben énekelnek, négy halott feltámad, és azok azt kérdezik, hogy mi ez. Így minden tönkremegy. Ez tulajdonképpen egy víziójelenet. Nincs is konkrét vég, teljesen nyitott. A közönségben kell megszületni a válaszoknak. Szerintem teljesen aktuális problémákra reflektál, modern zenei kíséretben. Remek lenne, ha megszületne ebből egy előadás, vagy legalább egy lemez. Meglátjuk, hogyan alakul a sorsa.

 

Kiemelt kép forrása: fidelio.hu

Rácz Ráchel