TÁTRAI TIBOR

A muzsikával lélektől lélekig való igazi nagy találkozás az csakis kis helyiségben valósulhat meg.”

Generációk találkozása – ez a legfőbb jellemző Zenész/Interjúk című portrésorozatomhoz. Van egy korosztály, amely mostanra már bizonyos: kortalan. Kortalansága pedig a bátorságban, az uniformizálás elleni őszinte lázadásban rejlik. Nemzedékeken átívelő örökségük állandó zenei érték. #kulturálisfenntarthatóság

Őszinte, lakkozásmentes, dallamos eszmefuttatás Tátrai Tibusz bácsitól, amely jól jöhet optikánk élesítésére. Muzsikálás, vaker, blues, vadászat, zenei feltalálás és heuréka – a széllel szemben.

Könnyen ment az eljutás, bejutás a bandához? Hol tartasz?

Volt, aki azonnal nyitottan fogadta az ötletem, de volt, ahol éreztem, hogy bizonyítani kell természetességből, alázatból, őszinteségből, mert nem raklapos riport következik, hanem szívből csinálom…

Értem. A tájékozatlanság, az érdektelenség, vagy a felszínesség az, ami kiborítja a társaimat. Nyilván találkoztak már negatív, vagy csalódást okozó interjú élménnyel, de biztos vagyok abban, hogy az őszinte érdeklődés learatja a gyümölcsét!

A minket körülvevő felszínesség tehet erre a kezdeti távolságtartásra még egy lapáttal… 

Így van. Te kitettél egy fegyvert ide az asztalra (mutat a telefonra), most én is kiteszem. Erről van itt szó! Ez az origó, a meghatározó, a kiindulópont a kortárs világban. Ma reggel olvastam az interneten a DNS-sel kapcsolatban egy sztorit. A másod, sőt, a harmad unokatestvéred, ha volt egyszer már járt DNS vizsgálaton, akkor már rólad is mindent lehet tudni, milyen a szemed színe, milyen hajlamaid vannak, satöbbi. Ez jó dolog abból a szempontból, hogy sok minden felszínre kerülhet egy betegség kivizsgálása során, de ugyanakkor borzongató is, mert minden lehetséges információ ott van egy kompjúter szisztémában az emberről, ami könnyen elérhető. Ez azért ijesztő számomra, mármint maga a jelenség.

Hogy kapcsolódik ide mélyebben az okostelefon?

Ez a kis dolog produkálja az ilyen veszélyes dolgokat. Magára a túlmechanizált és kontrollált globális jelenségre reflektálok, arra pontosabban, hogy lassan porszemnyi méretű számítógépek vezérelnek szinte majd mindent. A rendszer, amiben élünk kezd egyre visszatetszőbb lenni. Hihetetlen mértékű nyilvánosság előtt éli mindenki az életét a közösségi oldalak által, amik pszichésen rendkívül megterhelik és egészségtelen vágányokra viszik az embert. Örülök, ha bepötyögök egy torzítót a keresőbe, mert legközelebb már be sem kell ütnöm a szót, mert kidobja magától – háromszáz különböző alfajjal – , de innentől kezdve, hogy mi az igazi jó zene, hol található az nehéz kérdés…

Témánál vagyunk…

Ne is keressük azt a bűbáját a muzsikának, ami a mi pályakezdésünkkor jelen volt, mert nehezen található meg. Feltalálók voltunk, hittünk őrülten abban, amit csináltunk.

Nagy erő, érték és tartalom rejlik ebben a feltaláló korszakban, sokan éltetik, táplálják akár itthon akár egyetemes szinten is. Olyan ez, mint valami modern kori néphagyomány.

Pedig, ha egészen finoman akarok fogalmazni, akkor mi egészen hátrányos helyzetűek voltunk a hőskorban itt Magyarországon. Egy olyan dologgal kezdtünk foglalkozni, amitől maximálisan el voltunk tiltva. Persze, most el lehet sütni azt a közhelyet, hogy amitől az ember el van tiltva, ahhoz annál jobban ragaszkodik, de valóban így történt! Tegnap a Ferenczi Gyuriékkal voltam a Hogy volt című műsor forgatásán és mesélték, hogy ők többször voltak Nashvilleben, a gitár muzsika úgynevezett otthonában, ahol összebarátkoztak nagyágyúkkal. Megjegyezték nekik, hogy mi magyarok milyen jól muzsikálunk!

Ezt te is így gondolod?

Erről úgy vélekedem, hogy egészen máshogy közelítjük meg a bluest vagy a rockot, de mindenféle más progresszív zenét is, mint mondjuk az amerikaiak. Ugyanazt a műfajt csináljuk, mégis egészen másképpen csatornázzuk a muzsikát, de ez nyilván való is, mert itt más az adás, más a csatorna. Mindenhol olyanra van interpretálva a zene – teljesen tudattalanul, ösztönösen hozzáteszem -, amilyen az adott közeg, a kontextus. De ez nyilván mindennel így van, ha irodalomról, ha festészetről, bármilyen művészeti ágról beszélünk. Más egy nashvillei gitáros, aki már csecsemő korában a blues atmoszférát szívta, és más egy budapesti. Más egy párizsi vagy egy holland festőművész és egészen más egy magyar.

Feltalálónak kell lenni tehát?

Muszáj feltalálónak lenni, másképp nem leszel egyedi muzsikus, itt Magyarországon meg pláne! Én a magam részéről még mindig feltalálok valamit. Nem eget rengető, hatalmas, csak egészen apró dolgokat. Mindig bele tudok csúszni, valami érdekes, új vágányba. De hidd el, még így is nagyon távol vagyok attól, ahogyan erről például Amerikában a nagy gitárosok gondolkodnak.

Mi a Tátrai-féle feltalálás recept?

Nem igazán tudom. Egy biztos, nem jártam zeneiskolába soha, autodidakta módon tanultam, ösztönből a zenét. Emlékszem világosan, amikor feltaláltam magamnak a lá pentatont! Hatalmas élmény volt, óriási! Aztán az improvizációra, amikor rákaptam az olyan tapasztalat volt, hogy jé, tudok járni – ez az a kaliber tudod, mint amikor Toulouse-Lautrec elkezd járni! Nem volt a környezetemben senki, se a nagy muter, se a szomszéd, aki meg tudta volna mutatni, vagy tanítani nekem, hogy mi a pentaton. Ezt az utat nekem magamnak, önállóan kellett bejárnom, de nem bánom, hogy így történt.

Fiatal tehetséges gitárosoknál látsz olyat, hogy nehezen mer elvonatkoztatni a sulis szabályoktól, vagy kiszakadni az agyából – átadni magát az őrületnek?

Aki dinka, bolond, őrült, az hamar kiderül. A tehetség, a kreativitás gyorsan kibontakozik, ezek nem tudják magukat sokáig lepel alatt tartani magukat. El kell menni a Póka Egon zeneiskolájába Kőbányára, ott van sok kisördög, aki úgy gitározik, mint a vadállat. Nem csak a bátorság a fontos, hanem az erő, ami árad egy személyiségből a színpadon. Ettől lehet valaki állócsillag, nem csak hullócsillag.

Hogyan találtál rá arra a stílusra, hangulatra, ami meghatározóvá vált számodra?

Biztos, hogy már huszonéves voltam bőven, népszerűségnek örvendve, amikor a Rolling Stones tagok már az amerikai blues muzsikusok zenéjét vizsgálta, tanulta. Én itt akkor egyáltalán nem értettem ezt és most, így hatvan fölött kezdem igazán érteni, hogy miről is szól igazán az amerikai blues muzsikálás és azt hogyan hozták be ide Európába bizonyos közvetítők. Úgy kezdődött az egész, hogy tizenhat évesen megismerkedtem Radics Bélával, aki akkor már bőven Creamet hallgatott, Eric Clapton pedig akkor a világ egyik legnagyobb blues gitárosának számított. Ő úgy játszott bluest, hogy az engem elementáris erővel érintett meg! Fekete zenét New Orleansból vagy Chicagoból is hallgattam, de nem tett rám akkora benyomást, mert nem értettem mi történik a lelkében és honnan jöttek azok a hangok. Csak a későbbi éveim és tapasztalatom kristályosították ki azt, hogy ez az őserő honnan is ered és most fogom fel miről is szól, honnan is fogant valójában! Amit a mi nemzedékünk csinált az progresszió, forradalom, reform.

Mikor kaptál rá az ősi blues muzsikusokra?

A nagy blues öregeket csak idősebb, érettebb korom óta hallgatom, mert most jut el a tudatomig, hogy micsoda csoda is történik – tátva marad a szám! De ezeket én akkor az induláskor meg egészen fiatalon nem hallgattam. Clapton volt a középpont, viszont milyen érdekes hogy ő letette azt a stílust a Cream korszak után, amit én akkor nagyon szerettem és egy komplexebb hangzás felé közelített, ami már nem az európaiak füléhez, hanem az amerikai tónusokhoz közelibb. Nyúlós, könnyen játszható, könnyen fogalmazható hangzással játszott.

Aztán elhagyta ezt a hangnemet…

Egyszer csak letette és az After Midnight lemezén már elkezdett cérnavékony hangszínen játszani. Húsz éven keresztül nem értettem, hogy miért adta fel! Mostanában kezdem igazán észrevenni, hogy mit is adott fel és mit kezdett el akkor. Számomra eleinte sokkal kevesebbnek tűnt az új stílusa, de erről természetesen szó nincs, csak visszament a gyökerekhez. De egy Albert Collinst nem lehet legitározni és meg se próbálja senki! Azt a lelkületet nem lehet túllőni! Ennyit az őskorról. Ezek voltak a muzsikában a boldog békeidők.

És ma?

Reggel indulásnak különböző zenéket nézegetek. Rámentem egy videóra, egy srác ült egy billentyűszett mellett kompjúterrel és nagyon komoly walking basszust játszott, de kőkeményen, mint az ördög. Hú, mondom, milyen jól szól, mint egy igazi basszusgitár! Kikapcsolta, aztán bekapcsolta a következő programot, ami dob volt. Na, itt ez már nekem kibicsaklott, csalfa volt. Pláne, amikor a tetejét, a harmóniákat is megfogdosta hozzá, végképp! Le is állítottam, mert eldőlt a számomra, hogy ez csak olyan, mintha…

Random tárlatvezetési kérdés. Ahogy feltekintek, pont itt velem szemben van ez a térkép a falon. Magyarország térkép különböző évszázadok, évtizedekben.

Ez az enyém és a tiéd is. Ez a magyar történelem – amiről van, aki ezt gondolja, van, aki azt, de egy biztos, hogy ez, amit látunk az a valóság és az a fajta hányatottság, amit a Kárpát-medencében nekünk jár évszázadok óta. Két nagy átjáróház van Európában, az egyik Lengyelország, a másik Magyarország. A különböző domborzati tájak színessége, a sok tiszta ivóvíz, a jó termőföld miatt kiszélesedett itt az élet és sok mindenki rá volt gyógyulva. Itt voltak a tatárok, a törökök, a németek, az osztrákok, az oroszok. Különösebb eszmei funkciója azonban nincs ennek a térképnek, elzárkózom attól, hogy bárki bármilyen irányt rám tegyen. Ezt sosem tűrtem, vagy engedtem volna. Minden ember autonóm szerintem, csak ha sok badarságot olvas akkor nem lesz az.

Információ hadak, hirdetések másznak az életünkbe mindenhonnan…

Annak örülök, hogy nem tudok annyira ideges lenni ezektől a dolgoktól, hanem megszűröm alaposan mit engedek be a privát szférámba, s mit nem. Egyébként könnyű átlátni a szitán. Politika egyébként nem érdekelt különösebben sosem, és jó ebben nem részt venni, mert a politika az hatalom, a hatalom meg pénz és ez a kettő egy súlyos betegséggé válhat.

Több interjúban is említést tettél már arról, hogy a sok pénz számodra sosem volt mérvadó, s vannak az anyagias dolgoknál értékesebb szempontok is az életben.

A pénzre az embernek szüksége van, de csak annyi, amennyi az emberséges életviteléhez szükséges és nem több. Ennél számomra vannak sokkal nemesebb, előremutatóbb, maradandóbb eszmék és energiák. Ilyen a művészet és a tudomány. Ebben a kettőben kell leginkább hinni, ezek lendítenek igazán és őszintén az emberiségen. Erre most egy vállalkozó vagy egy bankár biztos azt mondaná, hogy én egy gyökér vagyok, amiért ezt gondolom. De hidd el, az a lényeg, hogy egy jó helyen egy jót muzsikáljak csodálatos zenészekkel, no meg az, hogy jóban legyek a családommal és legyenek jó barátaim. Tényleg ez lehet a boldog, vagy teljes, nyugodt élet kulcsa az én nézőpontomból.

Az improvizálás, a pillanat visszacsalhatatlan varázsa is a boldogság faktorhoz tartozik a Tátrai-univerzumban…

Pontosan. A régi szép időkben az ember besörözött és improvizálgatott különböző klubokban. Ezek az alkalmak pontosan attól voltak értékesek és csodásak, hogy a pillanatot, a soha vissza nem térő mozzanatot hordozták magukban. Ma ez nem lehetséges, mert bármit, amit játszok este másnap reggel rossz minőségben elérhető az interneten. Ezt nem szeretem. Egyrészt, mert kihallom rögtön, ha valami nem jó a hangok terén, másrészt a meghittségét döngöli a földbe az eseménynek, mert mint koncertfelvétel számításba sem vehető. Az emberség veszik ki ezekből, az intimitás kopik ki a muzsikálásból ezzel az eljárással. Ki vagyunk szolgáltatva a nyilvánosságnak, nem a művészek, mindenki – erről beszéltem az interjúnk legelején a DNS kapcsán is. A finomság, a bensőségesség, az egyszeri alkalom varázs elillant.

Nagy a hangzavar a hétköznapjainkon is?

Mondok egy konkrét példát. A televízióban is ordít a reklámban most már vagy két éve egy zöld szörny, teli torokból visít. A bicska nyílik a zsebemben, amikor ez megy, mert hihetetlen tolakodó. A médiából ránk áradó reklámtömeg belőlem azt váltotta ki, hogy homlokegyenest azokra a termékekre fókuszálok, amiket nem látok itt-ott turbózva egy jó harsány kampánnyal. Véleményem szerint viszont a teljes elzárkózás sem jó, tehát az, hogy kizárja az életéből, vagy nem néz tévét. Nehéz az aranyközepet megtalálni, ehhez önismeret kell – de az meg tulajdonképpen mindenhez kell, hogy két lábbal maradj a földön és ne vessz el.

Önismeret kell ahhoz is, hogy ennyi kitűnő zenésszel, számos remek formációban megtaláld magad. Tudatosan figyelsz, figyeltél mindig is a tiszteletteljes, nyitott kommunikációra?

Nekem megadta a sors azt, hogy jól tudjak együttműködni emberekkel. Ez lehet azért is van, mert nekem tényleg a zene a legfontosabb. Minden más, amikor muzsikálunk ennek van alárendelve és kész. Ez a felsőbb hatalom, a zene.

Gyakran áll össze kortárs fiatal zenészekkel is. Velük honnan ered a jó kapcsolat?

Különböző szórakozóhelyeken, amikor játszunk eljönnek a fiatalok, hogy mit vakaródzik az öreg. Szeretem ezeket a gyerekeket nézni, megismerni, mindegyik érdekes, izgalmas forma. Éhesek az alkotásra, a megvalósulásra és a sikerre is, és ez így van a legteljesebb rendjén az életnek. Az, hogy történik lelkileg, érzelmileg, zeneileg is egy pozitív energiaáramlás köztünk a közös bulik alkalmával az meg maga a csoda.

Létezik olyan zenei hangnem, vagy stílus, amit nagyon távol áll tőled?

A hip-hop nagyon nem az én világom például, nálam ezt a stílust szavalásnak hívják. Nem látok benne hatalmas víziót, de mindenki maga tudja és választja a számára kedves műfajt. Több olyan formáció van itthon is, de külföldön is, akik egy slágeresebb, akár diszkósabb vonalon indulnak, aztán átmennek szavalásba.

Hogy viszonyulsz a slágergyártáshoz?

Egy ismerősömmel beszélgettem mostanság, aki arról mesélt, hogy abbahagyta a zeneszerzést és visszament a klasszikus zenébe. Van egy csomó komponista barátja, akik nagyon nagy kvalitással bírnak, komoly helyeken tanultak, érzékenyek, kreatívak, tehetségesek, de nem maradnak a szerzői szférában, mert az emberek nem kíváncsiak arra az igényességre, vagy összetettebb hangzásvilágra, amit képviselnének. Csak egy bizonyos sémán belül mozoghatnak, mert nem fogyasztják nagyüzemi mértékben, nem kap rá annyi lájkot. Hihetetlen gáz, hogy ez van, de tudom, látom én is és nem csak a zenénél, hanem minden területen szerintem. A lájk, a bevétel, a fogyasztás, a nagyüzemi most a tutiság.

Bátran fel kell vállalni a széllel szemben járást? Ki kell vívni a közízlés elleni zenei kultúrát?

A mi fiatal korunkban is voltak slágerek, ez természetes, de valahogy jobban ki mertünk állni a popularitás és a butuskás dolgok ellen – és láthatod mekkora közönséget csaltunk ezzel magunk mögé. Itt van a Tátrai Band. Készítettünk számos dalt, amelyek egyáltalán nem keresik a popularitást. A Csillagszél című lemez életem első koncepciós instrument albuma, amit Pálvölgyi Gézával alkottunk. Célunk volt, hogy csakis kizárólag finom hangokkal komponáljunk, így lett ez a lemez lágy repülés, egy nagyon intim és rendkívül érzékeny tónusban. Persze kell olyan nóta is, amit könnyen, egyszerűen befogad és megtanul a nagyérdemű, de érdemes néha becsempészni olykor-olykor a progressziókat, az absztraktabb vonalakat is. Felvállalás és bátorság kérdése.

A Hobo Blues Band sem az a kifejezett simán közérthető szerepkör, mégis milyen sikernek örvend a mai napig.

Persze, mert ugye volt a vaker, ami egyértelműen vitte a gádzsókat, alatta meg ment a kőkemény jó muzsikálás. Téma sem volt a slágergyártás nálunk, mégis mennyien jártak a koncertekre, milyen hihetetlen érvényű brigádot tudtunk megérinteni a kompozícióinkkal. Tekertem a zenét, hangszereltem, hogy méltó módon egyesüljön a nagyszerű szövegekkel. A Vadászat egyébként a hazai zenetörténet kultikus darabja, abszolút egy csúcspont véleményem szerint. Hatalmas bátorság volt készíteni egy lemezt, ami a komcsikról szól virágnyelven.

Köztudottan passziód a vadászat és a horgászat. Honnan jött ez?

Halász, vadász, gyűjtögető életmódot folytatott őseink számlájára legyen írva, ez az ősi ösztön. Ücsörögni, meditálgatni, ellenni a gondolataimmal a nyugodt vízparton ez rendkívül kikapcsoló, feloldó. Nekem soha nem addig tartott a vadászat vagy a horgászat amíg elsült a puska vagy rákapott a hal. Ez egy rituálé. Ennek az eseménynek nagyon komoly előzménye van, az egyivású cimboráktól kezdve a közös bulikon át minden! Részt vettem többször is csodálatos horgászaton a Tisza-tavon. Kiemelkedő ezekből például az az élmény, amikor február volt, mínusz tíz fok, de ez kit érdekelt, amikor a vödörben mellettünk ott voltak már a fogott csukák, a pálinkás üveg meg a gatyaszárban! Csákánnyal törtük a jeget! Ezután pedig következett a főzés, melegben, ami meg már egy csodálatos dolognak bizonyult. Hatalmas élmény az, amikor abból a dologból készül étel az asztalra, amit te fogtál. Volt olyan időszak az életemben, amikor minimum nyolcvan százaléka, amit a család fogyasztott azt én horgásztam vagy lőttem. A mai katasztrofális táplálkozáshoz mérve ez egyszerűen észveszejtő mérce. Azon szoktunk csodálkozni a feleségemmel, hogy mi tűnik el, mi kerül a helyére és miket kínál egy-egy bolt étel néven, az egészen elképesztő. Műanyag vegyszer hátán.

Mi a legutóbbi említésre méltó flow élményed a horgászat kapcsán?

Közös bulik azok fantasztikus alkalmak! Azt a lányok el se tudják képzelni mekkora móka, amikor például egy pecás csapat összeverődik. Nyolc-tíz csávó a vízparton és minden ér! Most volt körülbelül egy hónapja, hogy egy elhunyt pecás barátom tiszteletére csaptunk egy nagy murit a Tisza-tavon. Egy cimborám lebérelt egy jókora részt a vízparton, megjelentünk vagy tizenöten. Ebből egy három napos fesztivál lett sátrazással. Szavakban nem is kifejezhető milyen szuper egy ilyen buli, olyan atmoszféra, hangulat uralkodik! Azt hozzá sem kell tennem, hogy ennek a brigádnak a háromnegyede zenész… szóval el tudod képzelni mi folyik ott!

Kis helyiségben, vagy arénéban történő muzsikálás a tuti számodra?

Az a véleményem erről, hogy ha én itt neked muzsikálok, az itt megérint. A muzsikával lélektől lélekig való igazi nagy találkozás az csakis kis helyiségben valósulhat meg. Ha fent vagyok egy nagyszínpadon, akkor a közönség nagy része méterekkel arrébb van, egészen távol a sötétben. Ott nem érzem annyira az állandó oda-vissza áramló energiát, a folytonos kölcsönhatást, mint most itt nálad is, miközben játszom neked most. Látom, érzem, hogy tetszik, s ennek hatására aztán én még lendületesebben kezdek játszani, te pedig még inkább megnyílsz erre! Ez a bensőséges, intenzív, mindent átütő pillanat hogy valósulhatna meg egy sportcsarnokban?

 

Kiemelt fotó: Bach Máté/ Forrás: itt!

Rácz Ráchel