OLÁH KRISZTIÁN

Gyakorolni kell azt a tudatállapotot, ami a kreativitást létrehozza és ezt tényleg csak a rendszeresség alapozza meg.”

MÜPA lemezbemutató koncert, Budapesti Tavaszi Fesztivál, Montreux és Washington, Postmodern Songbook, kísérletezés, zeneszerzés és életmódváltás, social media és raindrops experiment. Oláh Krisztiánnal beszélgettem.

Mik foglalkoztatnak mostanában? Milyen előadásokra számíthatunk a közeljövőben? Ha jól tudom, rendkívül izgalmas projektek vannak készülőben…

Így van. Elsősorban, ami most leginkább leköt, az az, hogy egy-két hónapon belül megjelenik az első nagylemeze az Oláh Krisztián Quartetnek. Ezen az albumon csak saját szerzeményeim lesznek, hamarosan stúdióba vonulunk és rögzítjük. 2020 február hetedikén lesz a budapesti Művészetek Palotájában a lemezbemutató koncertünk, valamint szintén februárban, de  huszadikán Gödöllőn a Királyi Váróban mutatkozunk be az album dalaival. Hozzá kell tennem, hogy ez a zenekar egy friss formáció, mert tulajdonképpen idén év elején kezdtünk el így ebben a quartet felállásban együttműködni, előtte hosszú éveken át trióban zenéltünk. A lemezkészítésen kívül azonban egy nagyobb lélegzetvételű darabon is dolgozom most, ami ugyancsak a quartet közreműködésével fog megvalósulni 2020 áprilisában. Itt egy tizennyolc fős klasszikus vonós zenekar is játszik majd velünk a Budapesti Tavaszi Fesztiválon egy egészestés darabban, amely a Parallel Reflections címet viseli.

Oláh Krisztián Quartet Fotó: Hegyi Júlia Lily

Milyen stílus- és hangzásvilág érzékelhető majd ezen a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül megvalósuló klasszikus zeneszerzői bemutatkozáson?

Régóta foglalkoztat a klasszikus zenekar és a jazz zenekar szintézise, illetve olyan darabok komponálása, amelyben ez a két műfaj ötvözete szerepel. Kaptam egy felkérést a Budapesti Tavaszi Fesztiváltól, hogy áprilisban lehetőségem lenne bemutatkozni egy nagyobb szerzői est keretében. Nagyon megörültem, hiszen hatalmas megtiszteltetés ez számomra, továbbá remek kihívás is egyben. Tulajdonképpen a két műfajhoz való szoros kötődésemet fogom majd itt megvalósítani. Nyilván sokkal többet játszottam jazzt az elmúlt években, s a profilom is inkább ide köthető, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném legalább ennyire a klasszikus zenét.

Fotó: Hegyi Júlia Lily

Kik azok a klasszikus zeneszerzők, akik leginkább hatással vannak most rád?

Mini korszakaim határozzák meg, hogy kik inspirálnak legjobban, vagy kiket tartok éppen fontosnak és közelállónak. Eleve hatalmas impulzust adott a konziban eltöltött éveim alatt tanult csodálatos szerzők műveinek hada (Bach, Beethoven, Chopin, Liszt, Brahms például). Édesapám, Oláh Kálmán által szintén óriási klasszikus zenei érdeklődéssel lettem megáldva már egészen korán, rengetegszer szólt otthon Bartók, vagy Sztravinszkij. Ezek egészen kiskoromban már belém égtek, s noha fiatalabban nem annyira szerettem pont ezt a két alkotót, mostanra ez teljesen megváltozott, ámulattal hallgatom őket. Jelenleg Strauss, Bartók és Sztravinszkij a kedvenc, őket hallgatom leginkább.

Nem csupán a klasszikus és a jazz fúziója motivál, legutóbb létrehoztátok a Postmodern Songbook nevű műsort Bagóczky Lívia énekesnővel. Hogyan jött az inspiráció ehhez a popzenei témához?

Nem árulok egy nagy titkot szerintem, hogy az életben is egy párt alkotunk, s mondhatni, hogy a zenében élünk. Mindketten nagyon más műfajt képviselünk, de valahogy egyre izgalmasabbnak éreztük az egymásra való pozitív és kísérletező zenei hatásokat. Lívia populárisabb vágányokon mozog, azonban izgalmasnak találtuk azt, hogy mi lenne, ha egy projekt szintjén összehoznánk a dimenzióinkat. Elkezdtünk keresgélni és összeválogattunk teljesen különböző stílusú és típusú dalokat, majd újrahangszerelve, újragondolva megalkottuk ezt a projektet. Sok pop szám és saját szerzemények is megjelennek a műsorunkon, valamint jazz és klasszikus dallamok is. Különböző helyekről egységesen hangszerelve állítottuk össze ezt a programot, nagy sikernek örvendett egyébként, s mi is rendkívül inspiratívnak éreztük.

A popzenével egyébként hogy állsz?

Gyerekkoromban egyáltalán nem találkoztam vele, csak néha a televízióban, vagy iskolás koromban, amit a többiek hallgattak, azt hallottam, de nem érdekelt, nem mozgatott. Édesapám által annyira a klasszikus és jazz világban éltem, csakis ilyen jellegű koncertekre jártam, hogy ez a feeling szívott be maximálisan. A konzi után kiszakadtam úgymond a burokból, új emberekkel találkoztam, friss impulzusok értek, Líviával való találkozásom pedig egy teljesen más, az általam addig nem ismert zenei világgal való ismerkedést is jelentette számomra. Nagyon izgalmas dolgokat fedeztem fel és teljesen nyitott vagyok erre a fórumra.

Néhány éve a jazzvilág egyik emblematikus helyszínén, a Montreux-i Jazzfesztiválon a tíz legjobb szólista közé kerültél. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál itt?

2015 év elején megtaláltam ennek a versenynek a felhívását a határidő napján. Lesz, ami lesz alapon egy szóló demó zongorafelvételemmel jelentkeztem, amit néhány héttel a jelentkezés előtt rögzítettem saját szerzeményekkel, sztenderdekkel. Nagyon meglepődtem, amikor két hónap múlva meghívtak a versenyre. Ez volt az első nagy presztízsű európai szólózongora versenyem, nagyon pozitív élmény volt. A pénznyeremény mellett az volt a kuriózuma ennek a versenynek, hogy részt vehettem egy kéthetes koncertturnén és mesterkurzuson ott Montreaux-ban. A program alatt egy hatalmas szép villában laktunk olyan kultikus alakokkal, mint Kurt Rosenwinkel, Al Jarreau, Joe Sanders, Nils Petter Molvaer. Mindennap próbák, bulik, elképesztő hangulat és élmény! Itt kóstoltam bele igazán először az igazi hivatásos jazz világ színe-javába.

Nem csak ez, hanem számos más európai élmény ért. Volt, vagy van esetleg olyan szándékod, hogy akár hosszabb ideig élj külföldön, vagy inkább itthon tervezel?

Most már nincs bennem egyáltalán az elköltözés szándéka. Konzis éveimben sokáig vágyakoztam külföldi életre, mondták is sokan folyamatosan nekem, hogy ki kell mennem majd mindenképpen. Teljes mértékben megtaláltam azonban magam itthon mostanra, szeretek itt élni, és remek, nagyszerű társakkal dolgozom együtt. Abszolút szeretnék külföldre is menni játszani, idegen, új környezetben koncertezni, de mindenképpen itthonról. Megtartanám azt a jelenlegi helyzetet, hogy itt a bázis, az otthon, de szívesen ingázom, vagy megyek más országokba, más kultúrákat is megismerni. Érdekes, hogy amennyire egykor Amerika volt az áhított hely, most, hogy jártam ott, mégsem annyira vágyom már. Nem feltétlen az én világom, mert tudatosult bennem mostanra az, hogy én nagyon európai típusú ember vagyok. Annyira meghatározza szerintem az embert, hogy hol, milyen családban, környezetben országban, de még az is, hogy milyen kontinensen születik, ami életre gyökeret ver. Ez valakiben jobban, valakiben kevéssé tudatosul.

Tavaly a világ talán legnagyobb presztízsű versenyére kaptál meghívást Washingtonba. Mesélnél erről az útról?

A Thelonious Monk Intézet a világon a leghíresebb jazz intézmény. Thelonious Monk fia olyan egyéniségekkel alapította ezt, mint Wayne Shorter vagy Herbie Hancock – tehát abszolút legendákkal. A kilencvenes évek óta van itt verseny évente egyszer, de minden évben más hangszerre írják ki. Olyan nagy nevek indultak innen erről a versenyről, mint például Joshua Redman vagy Aaron Parks. Óriási élmény és elmondhatatlanul fontos tapasztalatot nyújtott számomra ez az út. Felfedeztem, hogy elemeiben más a zenei szisztéma kint – az emberek, az attitűdök, a kommunikáció. Számos olyan felismerés magamról várt rám ott kint, amit aztán itt egy teljes életmódváltásra sarkalltak. Mondhatni, hogy a professzionális úton kívül ez mintha egy önismereti út is lett volna. Olyan dolgokkal szembesültem, olyan dolgokat ismertem fel, amelyek egészen forradalmi jelentőségűek a saját életem szempontjából. Amit meríteni tudtam az ottani szemléletből az az, hogy jobban képben kell legyek saját magammal, a képességeimmel és azzal, hogy hol a helyem a világban! Bennem ez még nem volt meg, nyilván adódhatott ez a koromból is. Nagyon felkészültnek, alázatosnak, szorgalmasnak kell lenni.

Mit eredményezett ez az önismereti út utáni forradalmi életmódváltás számodra a zenei tevékenységi körödre értve?

Sokkal jobban tudok dolgozni. Fegyelmezetten, tudatosan, koncentráltan kell működni. Mozgásra, pihenésre időt kell szakítani, mert ezek fontos részei az eredményes munkának. Nem lehet szétesni meg lébecolni, művészkedni, vagy túlhajtani, esetleg túlbulizni magunkat, mert annak igen csekély élettartam és profit lesz az eredménye, a szétesésről nem is beszélve. A gyakorlásban és a szerzésben is meg kell lennie a harmóniának. Gyakorolni kell azt a tudatállapotot, ami a kreativitást létrehozza és ezt tényleg csak a rendszeresség alapozza meg. Megtaláltam most a balanszt és produktív szakasz van ennek következtében az életemben.

Hogy viszonyulsz a social media jelenléthez, mint alkotó?

Sokáig idegenkedtem tőle, de megértettem azt, hogy abszolút kelléke lett a marketingnek és a profilnak, hiszen nincs mindig lehetőség a sajtóban jelen lenni. Ez, ha megfelelően használja az ember jó, sőt kifejezetten hasznos tud lenni. Picit meg kellett erőltetni magam, de húztam egy határt és így jól megy, megvan ennek szépen az ízléses metódusa mikor mit posztolok, vagy mikor miről adok hírt a rajongói körömnek. Véleményem szerint egy jazz vagy klasszikus zenével foglalkozó embernek nem ugyanolyan mértékben kell ezeket a platformokat használni, mint például egy popzenésznek. Egy jazz vagy klasszikus előadó szubkultúrális közönsége másfajta social media jelenlétre tart igényt, mint egy popzene rajongó. Ebben az én műfajomban tevékenykedő egyénnek szerintem nem is kell állandóan posztolni, mert nem lenne önazonos. Nekünk szükségünk van az izolációra. Bár most gondolkozom azon, hogy ha kimegyünk a kávézóból, akkor feltolok egy fülhallgatós szelfit, hogy esik az eső, ti mit gondoltok erről. Ez lesz a raindrops experiment. Csak vicceltem!

Kiemelt fotó: Kondella Mihály

Forrás (fotók):bjc.hu, bmc.hu

Rácz Ráchel