SÁNDOR PÉTER

Sokan vannak, akik otthonról hozzák e korszak zenei vonzalmát, de én pont nem ez a típus vagyok. Nekem a saját utamon kellett rátalálnom.”

Generációk találkozása – ez a legfőbb jellemző Zenész/Interjúk című portrésorozatomhoz. Van egy korosztály, amely mostanra már bizonyos: kortalan. Kortalansága pedig a bátorságban, az uniformizálás elleni őszinte lázadásban rejlik. Nemzedékeken átívelő örökségük állandó zenei érték. #kulturálisfenntarthatóság

Magyar Mise, Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, István a király, Sztárcsinálók, bakelit-szerelem. Mélységélesség állítás, avagy Sándor Péter hozza az ívet a hetvenes évek és a kortárs front horizontjáról, fúziókról, társadalmi nyavajákról. Attitűdje és a dolgokhoz való hozzáállása odamondó, bevállalós, bátor.

Nagy sikernek örvendett tavaly nyáron a Tolcsvay fivérek Magyar Mise című rockoratóriuma a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Partnered többek között Miklósa Erika, Janicsák Veca, Szemenyei János, Gábor Géza volt. Hogyan érkezett a felkérés?

Minden nyáron dolgozom a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, először a Jézus Krisztus szupersztárba kaptam felkérést, majd jött a Sztárcsinálók, Bán Teodórának pedig ezúttal is eszébe jutottam.

Hogyan viszonyultál a műhöz? Találkoztál már vele esetleg korábban?

Nem ismertem mélyrehatóan ezt a művet. Nagyon más zenei világa van, mint amelyhez az eddigi szerepeim kapcsán szoktam. Nagyon megfogott a különleges hangzásvilága, s rendkívül megtisztelő élmény volt, hogy egy legendás szerzőpáros alkotásában szerepelhetek.

Mindig fontos szempont nálam, hogy megpróbáljam megérteni a szerző szándékát a zenével kapcsolatban. A Magyar Mise azért megragadó és izgalmas, mert több stílust ötvöz, például rockot, folkot, vagy az egyházi ének világát.

Manapság a popzenében egyre inkább érzékelhetőek folk, vagy más műfaji elemek, ugyanakkor sokszor nem érzem ezeknél a konkrét indokot vagy mondanivalót – csak, mint hatáseszköz vannak jelen az imént említettek, nem egy többrétegű jelentés kialakításáért.

Ez kulcsfontosságú különbség véleményem szerint a hőskor és a mai könnyűzenei színtér között. Kevésszer érzem azt a mélységet ma, mint például egy Tolcsvaynál, vagy egy Pressernél.

Volt alkalmad találkozni Tolcsvay Lászlóval?

Óriási élményt jelentett számomra a vele való találkozás. Egy nagyon mély érzésű és gondolkodású, nyitott, barátságos egyéniség. Azt mondta Laci, hogy nem kell megérteni a zenét ahhoz, hogy megérezzem, miről szól – ez a lényeg.

Meséltem neki, hogy az Új Magyar Rapszódia alatt történet ment a fejemben. Leültem, hallgattam, és peregtek a sztorik. Erre azt válaszolta, hogy, látod, én így szoktam írni a zenét. Egy előadónak könnyebb helyzete van, ha van narratíva, képsor, mert tudja kötni ahhoz, amit közvetít. Fontos, hogy mi előadók tudjuk honnan kell eljutni hova.

Hogyan adaptálsz saját lelkületre egy zenei darabot?

Először nem értettem, aztán eljutottam oda, hogy elengedem az agyamat, s a lendület pedig egyszerűen visz magával. Akkor születik meg benned a zenei mű, ha az elméd teljesen kikapcsolod és ráülsz a flowra. A Magyar Mise esetében is egy ideig próbálkoztam aggyal, intellektussal dolgozni, de csak akkor ragadott igazán magával, amikor elengedtem a megérteni akarást.

A zene elindít bennünk valamit és megszületik egy képsor, vagy történet, amely nem is feltétlenül logikus narratíván alapszik, sokkal inkább asszociatív módon hív elő dolgokat.

Színházi emberként hogyan értékeled ennek a miliőnek a zenés színházi darabjait? Számos kultikus musical, rockopera keletkezett itthon a nyolcvanas években – pontosan a nagy generáció alkotóitól – akik a rockzenei karrier mellett beléptek a színházi világba is.

Azt gondolom, hogy ennek a korszaknak és az itt alkotó szerzőknek az volt a legnagyobb érdeme – és ebben rejlik a kortalanságuk is – hogy túlmutattak a szövegeik és a stílusuk a korabeli slágeres tendenciákon.

A színházi darabokra ugyanez értendő, volt egyfajta frissítés, megújulás a nyolcvanas évek elején, lásd Várkonyi Mátyás féle Sztárcsinálók, vagy később Tolcsvay féle Dr. Herz, Isten pénze és társai.

Manapság nem születnek ennyire bátor és innovatív, kísérletező darabok itthon, amelyek nem csupán zeneiségükben, szövegükben, hanem témájukban is forradalmiak. A komplex zenei hangzáson kívül komoly társadalmi reflexiókat is hordoznak az ekkoriban készült darabok.

A Sztárcsinálóknál, ha egyszerűen akarunk fogalmazni, például rá lehet húzni, hogy egy elmebetegről szól, holott ennél sokkal rétegzettebb, összetettebb. Abban a korban, amikor besúgók és feljelentők sora arra várt, hogy betegyen valaki alá, hogy másnap aztán ellehetetlenüljön, egy nagy merészség volt!

Megpróbálták puskákkal, harcokkal kivívni a szabadságot ’56-ban, de a hatvanas évektől inkább a dalszövegekkel, kulturális és művészeti dolgokkal próbáltak kiszakadni, kirobbanni az itthoni beszűkített és kontrollált világból.

Sztárcsinálók / Forrás: szabadter.hu

A Spirit Színház repertoárjára került a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, ahol Józsefet játszod. Milyen üzenettel, tartalommal bír a mai ember látszat-szabadságában ez a darab?

Furcsa ezt pusztán néhány gondolattal megfogalmazni, mert tulajdonképpen aktuális témáról szól, de nyilván teljesen más üzenetet képviselt a hetvenes években a mű, mint most. Ez az egész szabadság és kábítószer világ akkor tabu, elképesztő újdonság volt, ma jóformán ez az alap a fiataloknál…

Így indul a buli a tiniknél – és ha valaki nem tolja, akkor jöhet a FOMO (Fear Of Missing Out)…

Ez elég ijesztő… A hetvenes évek – a hallott és olvasott sztorik alapján nyilván – szerintem még nagyon az a korszak, amikor volt egy viszonylag fekete-fehér séma, ami mentén élni kellett. Aki ebből egy kicsit kilógott, vagy másképp csinálta, arra egyszerűen azonnal rányomták a deviáns bélyeget.

Ma ez már nem ilyen, szerintem halad a társadalom, vagyis próbál több síkon értelmezni jelenségeket. Érdekes egy ilyen változott közegben most megint a Képzelt riporthoz nyúlni, mert amiről ez még csak tapogatózik, az ma már evidencia. Nem lehetett annyira felemelő érzés egy olyan világban élni, ahol el kellett titkolni, hogy mit gondolsz a világról, nem vitatkozhattak emberek nyíltan fontos társadalmi, történelmi, politikai helyzetekről.

Ma úgy beszélünk például a hasisról, mintha azt mondanám, hogy menjünk, igyunk egy kólát. Akkor?! Könyörgöm, mint valami misztikus cucc, amit csak beavatott arcok kaphattak. Ma pedig mi megy? Elég kemény…

Szóval ezért érdekes ez a darab, mert egészen másképp viszonyulunk az ott felvetett dolgokhoz. Más. Valaki homoszexuális volt egy faluban régen, de nem csak Magyarországon, bárhol a világon, szerintem nem köszöntek neki az emberek! Azért ezekkel a dolgokkal szerintem jobban állunk, mint akkoriban. Ez a darab és más művek is úttörőek voltak és sokban segítettek ahhoz, hogy nyíltan beszéljünk kiélezett helyzetekről vagy jelenségekről.

Székely Kriszta rendezésében látható az Operettszínházban az István a király, amelyben szintén a főszerepet alakítod. Volt kapcsolatod a művel a felkérést megelőzően is, vagy a felkészülés alatt búvárkodtad magad Istvánhoz?

Az egyetem alatt sokat hallgattam az István a királyt bakeliten. (Ez pont arra az időszakra esik, amikor elkezdtem bakelit lemezeket gyűjteni.) Alföldi származású vagyok, s amikor a fővárosba kerültem, elszakadva a gyermekkortól és a gyökereimtől, akkor nagyon intenzíven hatott rám ez a mű. Kicsúszott alólam a talaj, nem találtam sokáig a helyem és ez a zeneiség ott, abban a periódusban nagyon magával ragadott, a népzenei motívumaival együtt.

Kodály Zoltán szülővárosában, Kecskeméten, a népzene és a kórus alap – így számomra is az volt. Belém ivódott már egészen korán, nagyon fontos alapot kaptam ott, itt pedig ez egyszerre visszaköszönt.

Kiszakadtam az otthoni közegből és tulajdonképpen csak ekkor kezdtem el igazán azt értékelni, ami körülvett kisebb koromban. Annyira elveszettnek éreztem magam abban az időben, hogy a zene volt az, ami egyedül erőt adott. Előtte is hallgattam már nyilván dalokat ebből a műből, de itt először éreztem meg igazán a mondanivalóját, azokat az érzelmeket, amelyeket közvetít.

István, a király, Operettszínház / Forrás: jegy.hu

Megindultak bennem a zenére olyan gondolatok, hogy valami hasonló elveszettséget érezhetnek például a csíksomlyói magyarok is e mű kapcsán. Mindig Koppány voltam gondolatban, a harcos, aki az emberek vágyaiért harcol.

A szüleim nem hallgattak István a királyt egyébként és szerintem nem feltétlenül ez az alapja, hogy kapcsolódj egy ilyen zeneiséghez – érzelmileg kell felnőni hozzá. Fontos a gyermekkorból hozott anyag, de nem feltétel véleményem szerint. Sokan vannak, akik otthonról hozzák e korszak zenei vonzalmát, de én pont nem ez a típus vagyok. Nekem a saját utamon kellett rátalálnom.

Érdekes kérdés még az is, hogy miért tetszik annyira valami, vagy miért tudok ennyire kapcsolódni valamihez? Valami olyan régi generációs örökség miatt, amiről tudatosan nem tudok, csak ösztönösen érzem? Vagy előző életből hozok olyan tudatalatti emléket, amelyhez ilyen módon csatlakozom? Nem tudom például azt sem, hogy miért vonzódom eszeveszetten a régi magyar sanzonokhoz, a bakelithez.

Benne vagyunk a sűrűjében…

Visszakanyarodva Istvánhoz, furcsa szerencse, hogy megtalált ez a szerep, bár utólag kerültem bele, mert eredetileg Veréb Tamás lett volna a főszereplő. Nekem először azt mondták, hogy túl idős vagyok már Istvánhoz.

Milyen fontos kérdéseket boncolgat ez a rockopera a mai magyar társadalom számára?

Nagyon tetszett Székely Kriszta koncepciója, elemelte egy tipikusan besorolható történelmi kontextustól egy kortalan közegbe helyezve.

Hovatartozás, hazatudat, rád akarnak kényszeríteni olyan ideológiát, amivel nem értesz egyet, akkor ezzel hogyan birkózol meg, melyik a járható út. Ilyen gondolatokkal, problémákkal küzd István. Se a maga által vágyott utat, se a mások által elvárt utat nem tudja igazán járni. Van egy pálya, amelyre vágynak az emberek, s van egy, amelyet kijelöltek számukra – ez teljesen odavág abba a nyolcvanas évek eleji miliőbe, amikor ez a darab íródott.

Beolvadás vagy lázadás? Óhaj kontra sztereotípia? Ezek örökérvényű problémák, ugyanakkor ebben a huszonegyedik századi térben nincs kijelölve nekünk igazából semmi, nincs erőszakból kikövezve az égvilágon semmi. Akkora szabadságod van, hogy már nem tudsz vele mit kezdeni. A lét elviselhetetlen egyszerűsége – és akkor jönnek a pótcselekvések, közösségi média és társai. Ha rabláncot kapsz az sem jó, de ha korlátlan a szabadság, az sem. Meg kell találni az aranyközepet – a csapdája a mának éppen az, hogy megtalálod-e ezt a középutat.

Több frontról jön a vakítás, sokan felmorzsolódnak a szélessávokban és a HD minőségekben…

Ma bizarr helyzetben vagyunk, mert jóval manipuláltabban pörögnek a dolgok. Nem érzed a korlátozást, ugyanakkor mégis van – média, multik, vezetőségek. Ma nem oldalból lándzsával vágnak ki valahonnan meg vaskarikával, hanem a ki nem csinálás álarcában, sunyiban. Nem mondhatjuk, hogy ultra brutális módon bánnak az emberekkel, csak éppen pontosan az emberség, a humanitás az, ami eltűnt a világunkból.

Arról nem is beszélve, hogy azért kis hazánkban iszonyatosan működnek még a középkori rendek alapján berögzült alá-fölé rendeltségi viszonyok. Uram-bátyám, ki tartozik a brancsba és ki nem, tudsz-e tehetséggel és szándékkal önmegvalósítani vagy csak akkor érvényesülsz, ha a bandához tartozol? Mélyen működnek ezek még itthon, meg a ki, kinek a kicsodája, ugye. Lehet, hogy a portás nagyobb ember, mint az igazgató!

Említetted, hogy nagy rajongója vagy a bakelitnek. Hogy kaptál rá az ízre?

Tiszta lökött voltam az egyetemi időszakomban, kezelhetetlen! Mesélek egy konkrét példát. Mindenki hízelgett egy tanárunknak, hogy miért fontos és jó a szinkron. Megkérdezett engem is, hogy mi erről a véleményem, amire kijelentettem, hogy a szinkron egy hazugság, mert nem tudja visszaadni azt az igazságot és azt a színészi állapotot, amit az eredeti nyelv.

Ami egy forgatás alatt megszületik mondjuk Marlon Brando-nál vagy James Dean-nél, azt a szinkron még véletlenül sem tudja visszaadni! Csodálkozva, elképedve néztek rám erre a kijelentésre. Bicskanyitogatóan és nagyon egyenesen megmondtam a véleményem mindenről. Most már erről vicces beszélni, de azért voltak meredek begondolkozások akkoriban a lázongások miatt… Na, de ekkoriban kaptam rá a bakelitek hallgatására is.

Élő, szinte tapintható a tapasztalat, amikor hallgatod, ellentétben egy bármilyen virtuális zenelejátszóval. Fontos, hogy megtartsuk és visszatérjünk kicsit a gyökerekhez, mert nagy az elfolyás a kortárs zenében.

Széles skálán mozognak a lemezeim, mindenféle van. Az egyik legkedvesebb az egy Latinovits lemez. Ott áll a felvevőgép előtt és szívja a cigarettát, és hiába telt el nem tudom hány év, ott vagy vele, amikor ezt hallgatod! Benne tart a pillanatban és meg tudja hozni azt az áramlatot, mintha az előadóestjén lennél. Nem kaszkadőrködött, hogy műkönny meg minden, meg összevágjuk, hanem eltolta!

A zenénél ugyanez. Nem az volt, hogy össze-vissza húztuk a mű, digitális sávokat – a lelki tartalomról és töltetről nem is beszélve. Nem kell elzárkózni a mai dolgoktól, de valahogyan meg kell találni azt az utat, hogy éltessük az értékeket.

 

Kiemelt kép: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Spirit Színház / Forrás: humenonline.hu

Rácz Ráchel