VÁRKONYI MÁTYÁS

Olyan közösségben kell létezni és alkotni, amely túlmutat a munkán.”

Generációk találkozása – ez a legfőbb jellemző Zenész/Interjúk című portrésorozatomhoz. Van egy korosztály, amely mostanra már bizonyos: kortalan. Kortalansága pedig a bátorságban, az uniformizálás elleni őszinte lázadásban rejlik. Nemzedékeken átívelő örökségük állandó zenei érték. #kulturálisfenntarthatóság

Utánam srácok, Fűrész, Könnyű álmot hozzon az éj, Különös Szilveszter. Az emblematikus dalok szerzőjével szót ejtünk megannyi fontos kérdésről, témáról. Kollektív tehetség, hollandiai majdnem világsiker, American Song Festival, funk kontra vokális hangzás, a Royal és az Erzsébet söröző, Rock Színház, musical.

Nyolc éves korodban írtad az első zenés darabodat. Ennyire fiatalon hogy vezetett az út egy ilyen komplex formátumú mű megalkotásához?

Olyan óvodába jártam, ahol zenei képzés volt. Sokat énekeltünk és kiszúrták az óvónők, hogy az átlagnál jobban, tisztábban énekelek. (A zenei tehetség egyébként korán mutatkozik meg mindenkinél. Volt valamelyik nap egy két éves kisgyermek nálunk, még beszélni is alig tudott, de oda ült a dobhoz és elkezdett rajta ügyeskedni. Egyértelműen éreztem rajta a tehetséget.)

Jelezték azt a szüleimnek, hogy foglalkozni kellene velem komolyabban is zenei szempontból. Sikeres felvételim után, 1957 szeptemberében kezdtem korai zenei pályafutásom a Magyar Rádió Gyermekkórusában. Első színpadi szerepléseim – például Szőnyi Erzsébet A makrancos királylány című mesejátékában; Ránki Dezső-Romhányi József Muzsikus Péter kalandjaiban –  ennek az időszaknak köszönhető. Későbbi gyermekszerepeim aztán az Operában, Nemzeti Színházban. Bessenyei Ferenc, Bara Margit és a többiek.

Milyen volt egy ilyen közegben létezni, „dolgozni”?

Olyan körbe kerültem, hogy az lett volna furcsa, ha nem válok művésszé, zenésszé. Felnéztünk rájuk, tanultunk tőlük, számomra pedig jött az inspiráció, hogy írjak zenéket, meseoperát vagy gyermekoperát. Fischer Ivánnal alapítottunk egy kis zenekart, írtunk több zenés darabot. Innen aztán evidens út volt a zenei pálya, nem volt bennem kétség, hogy ezen fogok haladni és kiteljesedni a későbbiekben. Zeneszerző szakra jártam aztán a konzervatóriumban.

Aztán bejött a beat…

Pontosan. Felkavart, megfertőzött engem is, ahogyan azt kell. Elkezdtem gitározni, kaptam egy orosz héthúrosat. Zenekart is alapítottam, ez lett a ZéGé (ami eleinte Sylicon néven futott). Az iskolában felkértek valamilyen ünnepségre játszani minket. Hogy hívjuk a zenekart? Legyen ZéGé. Ez persze nem annyira tetszett a tanáraimnak, mármint az, hogy többet foglalkozom a beattel, mint a klasszikussal. Voltak ebből balhék. A gitározás helyett inkább a rondótételt kellett volna megírni. Őrületes időszak volt ez ekkoriban, hétvégente zengett az egész város a szórakoztató zenétől. Egyik sarkon tánczene, másikon beat. Mindenki megtalálta a leginkább magának tetszőt.

Ezekre még spékelődött aztán neked a jazz vonal is, nem?

Igen, a jazz tanszak. Színes és széles zenei palettával sikerült megismerkednem a fiatal éveim alatt. Padtársam volt Török Ádám, de együtt jártam Fekete Gyulával és Fekete Gáborral is.  Ebben a periódusban alakult a ZéGé második formációja, de volt egy Atlantisz nevű együttesünk is rövid ideig.

A ’68-as Ki mit tud-on volt valami nézeteltérés ZéGé ügyben, nem?

Igen, a Halló holló című dalt játszottuk, amelynek nagy sikere volt, el is jutottunk vele az elődöntőig, amely után megjegyezte nekünk a zsűri, hogy a középdöntőben akkor fognak minket szavazni, ha továbbra is ezt a számot adjuk elő. Mondtam, hogy nem, a Menj az úton című keményebb dalt fogjuk. A Lemezgyár akkori művészeti igazgatója pedig erre azt jelentette ki, hogy ha ezt csináljuk, akkor tutira ki fogunk esni. Ki is estünk. Ez volt egyébként a az egyik legemlékezetesebb Ki mit tud. Ott voltak Tolcsvayék, Som Lajos, Novai Gábor, a Hungária, Schiff András, satöbbi.

Az Elment a metró című szám szövege nem verte ki a biztosítékot? Volt esetleg balhétok ebből?

Érdekes módon ezt nem bántották. De találtak aztán másra más kifogásokat, persze soha nem evidensen, egyenesen. Nem elég invenciózus, túl hangos, ilyeneket találtak ki, ha valamit nem akartak engedélyezni. De ahogy említettem, ez a dal például futhatott gond nélkül.

Az Illés–Metro-Omega szentháromság mellett nektek, értem itt már a Generált, mint másodgenerációsoknak nehéz volt berobbanni, figyelmet kapni?

Nemhogy nehezebb, hanem szinte lehetetlen volt eleinte. Ők mindig lemezhez jutottak, nem kellett véleményem szerint annyira erősködni, mint az utódoknak. Nyilván számtalan nehézséggel kellett nekik is megküzdeni. Akárki akármit mond, ők voltak az elsők, az igazi úttörők.

Balatoni hullámok és az „ős-Generál”. Mesélsz a balatoni indulásról?

Révész Sándorral csináltuk tovább duóban a ZéGé-t, majd jött még Novai Gábor. Együtt játszottunk a Hullám étteremben, ahonnan hamar kirúgtak minket a Sunyi lépések, sunyi emberek című számunk miatt. A szatirikus dalocska az ottani üzletvezetőnek volt célozva és ő ezt pontosan megértette. Állandóan feljelentgetett és szidott minket. Itt egyébként már keményebb zenét csináltunk, a közönség pedig jött rá, mint a cukorra. Átmentünk Badacsonytomajba a híres Tátika étterembe. Egész nyáron ott játszottunk.

Badacsony, Tátika // Forrás: Fortepan

Badacsony, Tátika // Forrás: Fortepan

A közönség fiatalokból állt? A zenétek már korántsem vendéglős, sokkal inkább koncertes, épp ellenkezője a tradicionális éttermi atmónak.

Igen, annyira új volt ez még akkoriban itthon, hogy nem alakultak ki még a strukturális rendszerek, és a fellépési lehetőségnek pedig mindenki örül. Először rendes vacsorázó közönség volt, konszolidált emberekkel, akik tánczenét vártak. Erre ott voltunk mi, akik torzítós gitárral nyomják a bulit, püffölik a dobot, Alex – Révész Sanyika – meg ordibál! Kész forradalom. Tarajost ugrottak tőlünk és szépen le is váltottuk az odajáró közönséget. Már nem is annyira az étel, mint inkább a muzsika miatt jöttek! Aztán forradalom ide-oda, volt ám balhé, amikor mentünk átvenni a munkakönyvet Hévízre…

Jött egy viszonylag bökkenős éra, amikor elmentél katonának…

Sajnos nekem nem sikerült elintéznem, hogy ne kelljen bevonulnom. Pár hónap után mákom volt, mert elkerültem Fehérvárra a Helyőrségi Fúvószenekarba és az nagyon jó volt, szerencsés, rengeteget tanultam. A tubától kezdve a pikolón át az elektromos hangszerekig mindent kipróbálhattam. Sokat jártunk a kenesei tiszti üdülőbe is, big band zenét játszani. A Generál lemezfelvételekre felengedtek már, előtte ugye a Ki mit tud-ra is. A Fűrész dal például úgy íródott, hogy lejött hozzám Huszár Erika, bementünk a színházterembe, ahol volt egy nagy zongora, fröccsözgettünk és megírtuk ketten.

Royal és az Erzsébet söröző. Hogyan él ez a két kultikus hely benned?

ZéGé-s, konzis voltam, amikor beindultak ezek a helyek a hatvanas évek végén. Amikor valaki fellépett, természetes volt utána, hogy beülünk a Royalba vacsorázni. Ott legalább nyolc-tíz asztalnál csak és kizárólag zenészek foglaltak helyet. Ment a vidámság, dobálták egymásnak a sült krumplit majonézzel. Laza, bohém világ, Radicstól a Bartán keresztül a keményebb rock arcokig, mindenki. A Royal bezárt tíz-tizenegykor, aztán átmentünk az Erzsébetbe, ami éjfélig üzemelt. Ott folytattuk a bulit, s ha nagyon beindultunk, akkor meg mentünk onnan is tovább a Bosnyák térre. Szóval volt egy ilyen kötetlen, víg, cimboráskodó állandó jövés-menés. És persze az ORI büfé!

Török Ádám mesélte az “ORI-s töltött zoknit”…

Jaj, igen! A vodka tonikban. Volt olyan, hogy már kora délután be voltak nyomva emberek. Jó kis dolgok mentek akkor…

A kultúrpolitika mit kezdett veletek? És itt most nem csupán a te alkotói körödre gondolok, hanem általában erre az új, forradalmi eszmeiséggel élő zenész nemzedékre.

Annyira nagy volt a közönségünk, olyan elementáris erővel mozgattuk főleg a fiatalságot, hogy nem lehetett volna csak úgy legyalulni egy zenekart, vagy zenészt. Mi tényleg hittünk abban őszintén, hogy valami olyan kulturális transzformáció folyik, amivel mi zenészek befolyásoljuk és képviseljük a történelmet. Szerintem ez mára bizonyosodott be, hogy jól gondoltuk. Üzleti szempontból is jó fogás volt ám a beat, vagy rock zene a hatalomnak.

DVTK stadion, Rockfesztivál, 1973 // Forrás: Fortepan

Miért nem jutott ki másodszorra a Generál Hollandiába, amikor egy hajszál választott el tulajdonképpen a világsikertől? A Szélkakas című nóta vezette a kinti slágerlistát, plusz óriási kuriózum volt a vokálos hangzásvilágotok…

Hegedűs Laci magánúton elkezdte menedzselni a Generált (például az Omegát, az LGT-t is). Nagyon jól beszélt angolul, a nyugati piacot ő hozta be. Ennek következtében jöttek angol, német, olasz megkeresések, de a holland bizonyult a legkomolyabbnak. A két akkoriban legjobban futott szerző meghallotta a felvételünket és kijelentették, hogy nekik kell ez a zenekar, ez a különleges vokál. Idejöttek Budapestre és a Rottenbiller utcában felénekeltük az Everybody join us és a Szélkakas című nótákat. Utána kivitték Hollandiába, alájátszottak nagy zenekarral az ottani nívós technikai színvonalon. Az ottani slágerlistát vezette a két szám, érdekességként nem is az ő daluk (az Everybody join us), hanem az én szerzeményem, a Szélkakas. Erre nagyon büszke voltam. Meghívtak aztán televíziós, rádiós szereplésekre kint, nagyon futottunk is kint. Említették, hogy nagyon jók vagyunk, nyomni kell még rá promóciót, menjünk ki tíz-tizennégy nap múlva újra. Na, most ez abban a rendszerben… Mindent megpróbáltunk, de nem kaptuk meg az útlevelet. Ez nyilván itthonról tudatos volt, később is előfordult ilyen, egy NSZK-s történet kapcsán, hol a Tátrait, hol a Jánoskát (Solti János – a szerk.) nem engedték ki, valahogy mindig megfogtak minket. De voltak ilyen körök más zenekaroknál is. A Barta Tamás esete éppen ennek a torz hatását illusztrálja szerintem. A mából nézve hihetetlennek, irracionálisnak tűnhet ez az egész.

Egy-két évvel vagyunk az ABBA robbanásától…

Hát ez az! Egy útlevél pecséten múlt az, hogy lehet-e belőlünk vokális világsztár együttes…

De ki tudja, ha kint maradtok, hogyan alakultak volna a dolgok. Karácsony nélküli az LGT, Révész nélküli a Piramis… Tolcsvayéknál is történt kicsit hasonló. Ha kimennek a Fairport Conventionhoz, talán nincs első villamos…

Elképesztő ez az egész. Nagyon más irányba is elmozdulhatott volna néhány ember karrierje, s ezt nyilván itthon is érzékelték. Nyugatot meg nagyon is érdekelte, hogy mi van itt! Kuriózumnak számított egy jó kelet-európai banda – különösen egy magyar – , jobban szerettek minket, mint például a lengyeleket.

Tolcsvay László mondta erre azt, hogy a mi pentaton népdalkultúránk jobban rezonált a beat, vagy a rock ősi életérzésére, mint egy szlávos lelkület…

Ebben van valami…

Mit gondolsz a vokális hangzásról? Itthon a Generál úttörőnek számít e tekintetben.

Ekkoriban jött a west coast, ezt mi nagyon szerettük és interpretáltuk, beépítettük a mi stílusunkba. Szerencsésen jöttek össze a hangok. Lásd az Abba esetem később. Valami olyan érdekes, különleges összetalálkozása és harmóniája ez az énekhangoknak, sőt egyéniségeknek, lelkületeknek, amiből egy rendkívül speciális és szép jön létre. Plusz minőség a dolgok összeadódására.

Hogy érezted a Generál sorsát, amikor James az LGT-be, Révész a Piramisba ment át?

A veszteségérzet abszolút megvolt, sajnáltam, azonban az ezzel induló irányváltás mégis pozitívnak bizonyult. Inspiratív időszak következett. Gyorsan regenerálódott a Generál. Mi a Novaival és Pótával együtt maradtunk, sokat jártunk erre-arra, egyetemi klubokba, mindenfelé, egyszer csak jött szembe a Tátrai meg a Charlie… Júniusban oszlott fel a „régi” Generál, októberben már kész volt az új műsor. Paczári Károly hangmérnök is folytatta velünk az együttműködést.

Hogy jött a funk stílus? Tudatos választás volt?

Igen. Ezt megelőzően is szimpatizáltunk ezzel a stílussal, de a vokális irányultságú világunkba nem fért volna bele. Charlie és Tátrai is kereste az utakat a blues és a funky irányba, így ez egy termékeny és virágzó összetalálkozás lett. Teljes mértékben megújult az együttes.

Milyennek látod a Generál második ciklusát?

Nagyon eredetiek voltunk, habár ez a típusú zenei hangzás nem volt túl ismert és elterjedt itthon, éppen ezért igazán nagy sikereket külföldön értünk el. Nem viccelek, óriási sztárok voltunk Németországban, őrjöngtek a értünk, ugyanakkor itthon annyira nem ütött nagyon széles körben. Beindult a Piramis, az Edda és ez a tiszta, őszinte hardrock vitte a prímet, mi inkább szubkulturális, intellektuálisabb közönségnél értünk célba. Egyetemi klubok, egyetemi városok, bölcsész bulik. ’79-ben aztán végleg megfáradtunk, rengeteg anyagi gond is az együttes nyakába szakadt, feloszlottunk.

Várkonyi Mátyás, Póta András, Novai Gábor, Horváth Charlie, Tátrai Tibor, Solti János, 1976 // Forrás: Fortepan

A ’77-es American Song Festival-on döntőbe jutottál a Könnyű álmot hozzon az éj és a Bocsáss meg nekünk rock and roll című számmal.

A Zeneműkiadó megkapta a levelet, hogy lehet jelentkezni erre a dalíró versenyre. Pályáztam is, majd jött a hír, hogy bekerültem a döntőbe mindkét nótával. Nem nyertem meg a versenyt, de döntős lettem, így pénzdíjat kaptam, nem is keveset. Akkor ez elég tetemes összegnek számított, de nem tudtam itthon felvenni! Kimentünk Londonba és ott vettem fel, a szovjet turné után.

Miklós Tiborral szoros és hosszan tartó alkotópárost alkottatok. Már a Generál korszakban is ő írta legtöbbször a szöveget a zenédhez, majd a Rock Színházat alapítottátok és csináltátok együtt. Mit jelent számodra a vele való együttműködés?

Tibi nagyon sok zenésszel nem csupán munkakapcsolatban, hanem baráti kapcsolatban is volt. Mi is barátok, szövetségesek voltunk. Amikor véget ért a zenekari periódusom, sokat agyaltunk, hogyan lehetne folytatni hatékonyan, nem önismétlőn, az eredetiség jegyében. Már Generál időszak utolsó szakaszában sokat jártunk közösen vele színházba külföldön a turnék alatt, főként a lengyel színház volt ránk hatással a maga progresszív aspektusaival. Ezen hatások és sugallatok következtében érkezett az ötlet, hogy csináljunk olyan színházat, ami kifejezetten a rock zenére épül. Egy egészen új, friss világot teremtettünk, ami aztán idővel más szerzőkkel is bővült, Szakcsi és társaik. A kultúrpolitika erre rákapott, mert az ifjúságot lehetett vonzani rendesen vele. Épületünk ugyan nem lett, de folyamatosan jártuk az országot és Európát, rengeteg darabot írtunk, hatalmas sikereink voltak.

Az Evita és a Sztárcsinálók című darabokkal indult útjára a Rock Színház. Direkt nemzetközi témát dolgoztatok fel? Fontos volt a külföld beidézése?

Abszolút. Bennünk volt az a motiváció, hogy minél nagyobb közönséghez jussunk el. Sok helyre jutottunk el vele, például Franciaországba, Finnországba, Németországba, Hollandiába. Angol, amerikai rock típusú musical létezett már javában, de mi, magyarok készítettünk utánuk először, a franciák és a németek is sokkal később kaptak észbe, hogy ez jó műfaj. Küldetésnek tartottuk azt is, hogy ne limonádé legyen, operett, hanem tartalommal, üzenettel operáló tematikával készüljenek a darabok. Sikerült is, a mai napi játszák a kompozíciókat.

Hogyan vélekedsz a jelenlegi musical, vagy zenei színházi profilról?

Szakmailag nagyon profi, felkészültek a művészek, az alkotók, bomba tehetségekkel és egyéniségekkel, ugyanakkor a vezetőség és koncepciók gyatrák. Kommercializálódás, tutira menés, bulvárosodás megy. Ez világjelenség egyébként. Elveszett a színházi jelleg is, ez show! Nagyon ipari lett, elképesztő piacközpontúság hódol, ami gyakran a minőség, a tehetség és tartalom rovására megy. Holott egyébként, nem gondolnám azt, hogy ma szellemileg igénytelenebbek, vagy butábbak lennének a színházba járó emberek, sőt! Hol volt mondjuk Budapesten, de Pécs és egyéb más helyeken ennyi diplomás értelmiségi a nyolcvanas, kilencvenes években? Bizonyos marketinges alakok jönnek és kitalálják, vezérlik, hogy uniformizáljunk, butítsunk, mert az az eladható! Nem igaz.

Szerinted megszólítana egy intellektuálisabb, tartalom- és üzenetközpontú darab ma nagy közönséget?

Az emberek nem lettek hülyébbek. Sokan azért mennek el megnézni a kevéssé nívós előadást, mert egyszerűen nincs jobb. Szerintem igény az értékes darabokra. Nézd meg a Dorian Gray vagy Sztárcsinálók darabunkat! A mai napig játszák nagy sikerrel és igénnyel. De ugyanez érvényes a többi kreációnkra is. Félölény, ami a Karinthy Színházban, a Bábjátékos, ami Sopronban volt.

Kollektív tehetség. Te hogy értelmezed ezt a fogalmat?

Maximálisan hiszek benne. Az emberek egymásra hatását nagyon sokszor megéltem és élem a mai napig. Ha a megfelelő emberek, a tehetségek összeadódnak, akkor irtózatos erős művészeti alkotások jöhetnek létre – erről szól az egész nemzedékünk. Olyan közösségben kell létezni és alkotni, amely túlmutat a munkán. Volt olyan tapasztalatom nem is olyan régen, hogy egy színházi előadás után szóltam néhány fiatalabb színészeknek, hogy megyünk-e a büfébe. Erre válaszolja nekem üres ábrázattal, hogy ők nem szoktak. Az ilyenben én nem hiszek. Igenis meg kell rágni, ki kell beszélni témákat, inspirációt kell oda-vissza működtetni. Folyamatban, atmoszférában kell létezni egy alkotóközösségnek, ez az, ami éltetni fogja ugyanis. El kell menni együtt balhézni, bulizni, utazni, mert ezek összekovácsolják az embereket, emelik a rezgéseiket, és az ezek alatt szerzett tapasztalatokat, benyomásokat mind be tudják építeni a művészetükbe.

 

Kiemelt kép forrás: messias.ma

Rácz Ráchel