A klasszikus hollywoodi filmtörténetben (kb. 1930-1960 között) az operett gyanús filmkultúra dominál. Lakkozás, kozmetikázás, elfedés és rózsaszín mellébeszélés jellemzi leginkább a dramaturgiát és a látványt.
A női főszereplők gyakran csupán sematikus ideálképet illusztrálnak, s szinte a legtöbb esetben másodlagos szerepben – a férfi főhős mellett – elérendő zsákmányként, végzetként, naivaként, szeretőként, anyaként, hugicaként, femme fataleként jelennek meg.
Következzen azonban néhány olyan alkotás, amely bátran kísérletezik a korabeli mainstream amerikai álom meghaladásával – nőközpontú forgatókönyvvel. Ha teljességében még őrzik is ezek a filmek a cukormázas pompát, problémaközpont szintjén, valamint felvetései alapján már odamondanak a sztereotíp, hamiskás hollywoodi boldogságeszménynek.
Csillag születik (1954)
Judy Garland jelenléte – általában – szinte felhatalmazza az amerikai filmipart, hogy a habos felszín azért valamiféle tartalommal is bírjon. Noha ez pályájának utolsó játékfilmes alakítása, a legkiforrottabb és legérettebb. A számos feldolgozást nyert sztori (1937, 1976, 2018) egy tipikus történet az önmegvalósításról, a show bizniszről, a siker árnyoldalairól, a szenvedély féktelen, tobzódó, destruktív erejéről, valamint a tehetség szárnyalásáról.
A csupa közhelyre hajló, viszonylag kiszámítható, szenzáció gyanús történet azonban talán éppen a castingjai miatt sikerül minden alkalommal nagyszerűen. Az 1954-es (mai szemnek kissé talán kissé már lassú) Garland nagy dobása, ami garantáltan elhúzza a nótád.
Elefántjárat (1954)
Az eredetileg Vivien Leigh-nek szánt főszerepet Leigh egészségügyei miatt Elizabeth Taylor veszi át. A gyermeksztárság évei után ez az első film Taylor életében, amelyben felnőtt főhőst alakíthat. Robert Standish regényének adaptációja a ceyloni high class mindennapjait mutatja be – fókuszban egy érzékeny, mégis karakán és energikus nő problémáival egy erősen maszkulin, nyers atmoszférában.
Ebben a miliőben a bárdolatlan beszólások, a pia, a non-stop dohányfüst, a vadászat, a nagy éjjeli tivornyák és a hajnalba nyúló kártyázások jelentik a hétköznapokból való kiszakadás pár perceit. Hogyan érvényesülhet itt a szenzibilis, feminin attitűd? Ruth Wiley históriája kísérletet tesz ennek bemutatására.
Mezítlábas grófnő (1954)
Hollywoodot nem érdekli az, hogy esetleg nevetségessé válhat, amiért egy nyomornegyedben élő spanyol lányt (aki a családja kenyeréért gürcölve lép fel esténként egy madridi lebujban), vörös körömlakkal, ugyanakkor mezítláb illusztráljon (ráadásul a második világháború utáni embert próbáló időszakban).
A hamiskás színezések ellenére a történet a természetes nőiesség felvállalásáról, az eredetiség képviselete kontra a közízlés kiszolgálása közötti útkeresésről, valamint a másság felvállalásainak félelmeiről szól. Minden glamour és púderezés ellenére az alkotás párbajra hívja a korabeli filmes konvenciókat. És ki tudná olyan stílusos lezserséggel mondani azt hogy “Miss Vargas“, mint Humphrey Bogart (A.K.A. Bogie)?
Amit megenged az ég (1955)
A mai napig rendkívül megosztó film, amely a témáját és történetét tekintve egyértelműen időtálló. Tekintsünk el a hollywoodi sikerhajhász allűrtől, amely lerombolja és eltörli a nézőben a végkifejlet katarzisának lehetőségét, hamis megnyugvást kölcsönözve helyette. Szintén a hiúság számlájára írható a szexszimbólum Rock Hudsonnak ítélt férfi főhős is, akinek színészi fegyvertára meglehetősen puritán, érzelemmentes, darabos. Mindezek ellenére azonban fontos alkotásról van szó, amelyet Russell Metty fényképezése is fémjelez.
Jane Wyman előadása, az éles, társadalomkritikus körkép, amely hiteles képet ad a kisvárosi miliő fullasztó és indiszkrét légköréről, a pazar módon bevilágított és berendezett jelenetek, a képmutató és felszínes sztereotípiák görbe tükre mind mind az értékét és élét emelik a filmnek, amely egy csinos, értelmes középkorú özvegy út- és önkereséséről, kiteljesedéséről és újrakezdéséről szól.
Felső tízezer (1956)
A high end üresen, tartalmatlanul kongó mindennapjain valódi üstökös Tracy Lord közelgő esküvője. Az 1940-es Philadelphiai történet újragondolása egy musical netovább, amelyben Louis Armstrongtól kezdve Frank Sinatran át Bing Crosbyig megtalálható a hollywoodi muzsikás aranyélet krémje.
Nyitott sportkocsik, medence, pompás belső terek, tüllös szoknyák, brillek, szerelmi sokszögek, no és persze Grace Kelly – egyszóval kész is a felnőtteknek szóló királylányos mese, amely biztos kikapcsolást biztosít másfél órára. Tracy Lordnak pedig nem más dolga akad ezalatt a játékidő alatt, mint elfogadni saját magát és intuícióit, s ahhoz méltón voksolni az igazi mellett a jelöltek közül – még, ha az az egyén sok tekintetben kiszámíthatatlan, csibész, egyszóval egy tróger is!
A tudás irodája (1957)
Nem csak Katharine Hepburn és Spencer Tracy sziporkázó jelenléte, valamint a sztori időtállósága miatt szeretjük ezt a filmet, de a Joan Blondell által megjelenített típus is ízig-vérig anti-age. Az urbánus közegben a tartalmas kapcsolatokra éhező kisemberek és az egyedülálló, elkötelezett, öntudatos, de magányos dolgozó nők története annyira mai, hogy elfelejthetjük az ’50-es évek new yorki díszleteit.
A legteljesebb értelemben aktuális ez a darab, amelyben a technokrata akarat, a turbulens és mechanizált attitűd csap össze a humánus erőforrás értékével. A dramedy szívmelengető karaktereivel, finom, intim humorával. Azon kevés alkotások egyike, amelyben hollywood realista, emberi arcokat mutat.
Formatervezett nő (1957)
Lauren Bacall kilépve a film noir femme fatale hősnőinek szűk skatulyájából, szinte robban Vincente Minnelli filmjében. A modern, független divattervező szerepe egy önmegtalálás is egyben, ahol Bacall végre igazán ki tud nyílni, megmutatva valódi dimenzióit. Noha a forgatókönyv meglehetősen hajaz az 1942-es Az év asszonyára, szerethető, és ízig-vérig egyik utolsó darabja a klasszikus hollywoodi filmtörténetnek.
Boxmeccs kontra divatbemutató, stábbuli kontra póker party, high class kontra haverok a térről. A sportújságíró és a tervezőnő kapcsolódása humoros dialógusokkal, önreflexív dramaturgiával működik. A téma és megvalósítás ugyan korszerű – modern problémafelvetéssel -, ám még a klasszikus hollywoodi sémák komikájával.
Mókás arc (1957)
A divatiparban való tündöklés és felmorzsolódás cukros eposza ez a Stanley Donen rendezésében készült produkció, amely ugyan egyértelműen Audrey Hepburn és Fred Astaire miatt bomba közismert és szeretett, azonban a Kay Thompson által megjelenített Maggie Prescott miatt igazán női film.
Maggie a divatmagazinok középkorú, dörzsölt amazonja valószínűleg éppen olyan kis harcos, nyakas volt fiatalon, mint amilyen a Hepburn által hozott Jo Stockton. Az ő párhuzamuk életlenül rajzolódik ki, azonban aki figyelmes, az jól érzékelheti ezt, s a két amazon története Ray June optikájával New York és Párizs atmójában csak még fűszeresebb.
Boszorkányos szerelem (1958)
Sziámi macska, underground, fekete garbó, zöldes-sárgás fényű, füstös jazz klub, horoszkóp és tarot kártya. A misztikus, boszorkányos, mágikus forgatókönyv egy női fejlődéstörténetre épül, egy önmagára lelt, az isteni, spirituális dimenziókból kiesett, az emberek közt helyt talált hús-vér nő története.
Richard Quine, a hatvanas évek amerikai filmjének fenegyereke (A szex és a hajadon, A lány aki ellopta az Eiffel-tornyot, Hogyan öljük meg a feleségünket) sajátos stílusa mutatkozik ezen a korai filmjén – amely nem harsány, nem hivalkodó, kicsit talán még butuska is, de a varázslatos személyek specifikussá teszik. Gilian Holroyd a mágia és varázslás istennője a szerelem istennőjévé válik, esendővé, emberivé avanzsál.
Marjorie Morningstar (1958)
Natalie Wood kevéssé ismert alakítása a legjobb és legmodernebb filmjei közé tartozik, amely hitelesen hozza Marjorie Morningstor coming of age történetét. A film – a főcímet kivéve – mellőzi a giccsbe hajló jeleneteket, s modern, új generációs dramaturgiával operál. Az életre kíváncsi, kamasz korának legvégén járó ifjú hölgy a családi nyomásnak ellentmondva, meghaladva a tradíciókat, a stabil, de számára eseménytelen élet helyett a bizonytalant választja, s intuícióira hallgatva önálló útra tér.
A film valódi forradalma az, hogy a sztori nem pusztán kiszámítható cselekmények szintjén prezentálódik (ahogyan addig a hollywoodi filmen). A dramaturgia a fő karakterek belső vívódásaira, kérdéseire fókuszál. Kidolgozott, árnyalt nem csupán a főhősnő, hanem a férfi főszereplő is – kilépve a sematikus, fekete-fehér, mesei figuráció struktúrájából. Gene Kelly egészen elképesztő drámai jelenléttel hozza szerepét, a tőle megszokott musical prototípusokat teljesen meghaladva.
Kiemelt kép: Pinterest