MÁGIA ÉS TERMÉKENYSÉG-KULTUSZ
Az első műalkotásként funkcionáló nőreprezentációk a mágiában, a rituáléban gyökereznek. A termékenységet hirdető talizmánok egyfajta védelmet szimbolizálnak, az esztétikai gyönyörködtetés helyett pedig szinte kizárólag rituális rendeltetéssel készülnek (például a lausseli vénusz, willendorfi vénusz). A mágikus jelleg az őskori, sőt még az ókori alkotásokra is sokáig jellemző – idővel mitologikus, vallásos arculatra transzformálva – s ez a tendencia egészen az i. e.- i 3-4 századig jellemző.
SZÉPSÉG, HARMÓNIA, PÁTOSZ, VALÓSÁGHŰSÉG
„A szépség birodalma” az i.e. 4 század – 1 század közötti időszakot jelöli, a hellenizmus korát, amikor az alkotások már nem pusztán vallási, politikai erő alatt készülnek. A demokrácia, a városiasodás, a kereskedelem hatására megjelennek az első magánrendelők, növekedik a művészek tekintélye (nem csupán iparosként, kézművesként tartják számon őket), kialakul a műkereskedelem.
Az emberek egyre inkább elfordulnak az istenektől, a valóság, a természet kerül egy-egy alkotás fókuszává, s alapos tanulmányozás után a realitás minél pontosabb, élesebb lenyomata a cél. Könnyed, kecses, élethű világos, pontos, természetes művek keletkeznek. Pheidiasz és Praxitelész korában a diadalról és a heroikus attitűdről szól a képzőművészeti univerzum, s kiemelkedő közvetítője ennek a patetikus gondolkodásmódnak például a Méloszi Aphrodité, a Laokon szoborcsoport, a Belvedere Apollón, vagy Niké istennő szobra. Az első festménynek számító alkotások a pompás, gazdag villákat ékesítő freskók, amelyek könnyedséget, szépséget, isteni eleganciát, életszerűséget, lágyságot tükröznek hétköznapi jelenetekben.
Szamothrakéi Niké, i.e. 2. század
Méloszi Aphrodité, i.e. 130-as évek
Gyakori témák a falusi, és a vidéki élet nyugalmas, harmonikus szépsége, legfőbb a rend, csend, nyugalom, kifinomultság közvetítése. Megjelennek az első portrék is, amelyek szintén az isteni szépséget, könnyedséget és eleganciát sugároznak, ilyen például a Virágot szedő lány, vagy a Költőnő.
Virágot szedő lány (római kori freskó), i.u. 1. század
Költőnő (római kori freskó) i.u. 50 körül
CENTRALIZÁCIÓ, TRANSZCENDENS DIMENZIÓK, MEDITATÍV TÉRÁBRÁZOLÁS
A római kor görögös utánzatai után markáns művészeti fordulat a római birodalom ketté válásánál következik be, amikor a keleti központ Konstantinápoly lesz. Ennek a birodalomnak origója a centralizáció, a hatalmi struktúra mindenre történő kiterjesztése.
Minden császári befolyás alatt áll, a központi nyelv pedig a görög. A görög tradíció életben tartása nemcsak a verbális kommunikáció eszköze, hanem a vizuális művészetek esztétikai alapja is. A bizánci birodalom vizuális kommunikációja leginkább az ikonban talál princípiumot. Ezek az ikonok egy időtlen, harmonikus, tökéletes térben működnek, feladatuk a kontempláció és a transzcendens dimenziók harmonikus közvetítése.
Formakultúráját tekintve a frontális, szigorú, görög hagyományt használja (ez különösen érvényes arc, orr, szem, illetve csigavonalú hajkorona ábrázolásánál). A legjelentősebb ikonfestő például Feofan Grek és Andrej Rubljov.
Vlagyimiri Istenanya, 15. század első fele
Adrej Rubljov: Szentháromság, 1425
MOSOLYSZÜNET
A népvándorlások kora után az európai művészetnek századokra van szüksége a talpra állásához. A korai román korban szinte alig találunk műalkotást, amely lényeges rokonságban áll a barbár népek pusztításaival, nőábrázolás pedig az erőteljes keresztény terjeszkedéssel ritkul. Az ősi kultúrában gyökerező, sokáig fellelhető ősanya kultusz, vagy az isteni nő szépségeszménye teljesen eltűnik, hiszen a keresztény nyugati kultúra üldözi az ősi pogányságra hajló felfogást, s a nőt a bűnbeesés képviselőjének hirdeti.
Az inkább férfiközpontú, szigorú vallási dogmákon alapuló kora középkor nem szorgalmazza a nőreprezentációt, ha jelentkezik is egy-egy asszonyi ideálkép, az mindig bibliai témában (leginkább Szűz Mária ábrázolásokon).
MÁRIA-KULTUSZ, TRUBADÚROK, DOLCE STIL NUOVO, BEATRICE
A festészet sokáig pusztán az építészet egyik szegmense, csakis dekoratív jelleggel bír. Esztétikai szerepe mellett a nevelés a fő feladata, az írástudatlan hívek bibliai tanítása.
A színpompás, árnyalatoktól mentes, tiszta koloritú üvegfestészet reprezentációi után az első aprólékosan kidolgozott, pontos nőalak Uta szobra, a naumburgi székesegyház nyugati karzatán, férje, II. Ekkhard mellett. A kora gótika kecsessége, a középkori esztétika misztikussága, titokzatossága tükröződik a nő alakján, szemérmes, félénk tekintetén. A szobor érdekessége, hogy a dóm újraépítésekor (kétszáz évvel haláluk után) a házaspár síremléke jelentősen megrongálódott, így szoborral helyettesítik időtlen jelenlétüket az építményben.
A chartes-i Notre-Dame székesegyház üvegablaka (felszentelve 1260)
Saint Chapelle kápolna, rózsaablak (13. század első fele)
INTERNACIONÁLIS GÓTIKA
1400 körül egészen különös egységesség jellemzi az európai művészetet. Az „internacionális gótika”, „internacionális stílus”, „lágy stílus”, „kozmopolita gótika”, „udvari stílus” stílusjegyei jelentkeznek a cseh vidékektől egészen a nyugati területekig.
Louis Courajod művészettörténész szerint a reneszánsz gyökereket nem itáliai, hanem francia tájakon kell keresni. A hercegek, az arisztokratikus polgárság, az udvari kultúra kora ez, ahol a választékos, fesztelen, dekoratív stilisztika élvez előnyt. Merész Fülöp, Jó János, Berry, II. Edward, IV. Károly, vagy Luxemburgi Zsigmond herceg vidékén a kifinomultság, előkelőség, intelligencia, az arisztokrata stílus következtében a nőkultusz ismét fénykornak örvendhet.
A trubadúr költészet, a dolce stil nouvo hatására a nőalakok kecses, nyúlánk, könnyed formavilággal jelentkeznek. Ezek a fehér bőrű, finom, apró ajkú zsánerek harmóniában állnak a trubadúr dalok elérhetetlen, vágyott ideálképével, vagy az isteni Beatrice eszményképével. A szakrális tematikában megjelennek profán jellegű elemek, a hétköznapi jelenetek, a magánáhítat kerül a festészet középpontjába.
Fénykorát éli a cseh udvari stílus, amely nagy hatást gyakorol a hazai művészetre is. A profanizáció olykor már merész provokációba tér át, erre példa Jean Fouquet Madonnája, amelynek Agnés Sorel áll modellt, aki mély dekoltázsú ruhákat viselve, bátran ingerelte VII. Károly francia király udvari népét.
Jean Fouquet: Madonna/ Agnés Sorel, 1452-1458
OLAJFESTÉSZET, MAGÁNÁHITAT, NEOPLATONIZMUS
Az itáliai reneszánsz szinte csak mitológiai, vagy bibliai témájú nőábrázolásokat hoz létre patetikusan és didaktikusan közvetítve. A humanizmus korában az isteni szépség fizikai harmóniában ölt testet. Az érzékek feletti szerelem csodálatos tájakon reprezentálódik például Lippi, vagy Botticelli festményein.
Botticelli: Vénusz születése, 1484-1486
Botticelli: Primavera, 1482
Eközben a németalföldi reneszánsz (Eyck, Christus, Memling, Goes, Weyden) portréi inkább magánáhítatosságot, nemes egyszerűséget, olykor puritánságot részesítik előnyben, hétköznapi, valóságos közegben. A perspektíva vizuális felfedezésével és szerkesztésével létrejönnek az első igazán több dimenziós képek. Mitológiai, vallási, történelmi témák és hétköznapi jelenetek, apró események oppozíciója folyamatosan jelen van, hol egyik élvez princípiumot, hol a másik.
Technikai forradalom hódít az olajfestészet megjelenésével, amely színpompás, mély tónusú festményeken reprezentálódik. Az érett reneszánsz (Michelangelo, Giorgione, Tiziano) elmélyíti a quattrocento tendenciát, s tökéletességre fejleszti, így már nemcsak képileg, hanem intellektuálisan is multi-dimenzionálják a festmények gondolatmenetét. Michelangelo, Reni, vagy Parmigianino dinamizmusa és heroikus vonalkultúrája már a barokk formavilág és dús, monumentális technikáit alapozza meg.
Jan van Eyck: Genti oltár (részlet, Mária), 1432
Jan van Eyck: Arnolfini házaspár, 1434
Rogier van der Weyden: Hölgy portréja, 1460
da Vinci: Hölgy hermelinnel, 1490
FÉNY-ÁRNYÉK, CAMERA OBSCURA, MEDITATÍV HÉTKÖZNAPOK
Amíg Rembrandt a fény-árnyék viszonyait tökéletesíti festményein, Vermeer egészen időtlen, meditatív, csendes terekbe helyezi nőalakjait, a mindennapi élet színterén a camera obscura technikát beemelve. A vallási, vagy mitológiai téma még mindig előnyt élvez, formavilágát tekintve e két alkotó már teljesen újszerű, elvont térbe helyezi ezeket. Míg olykor a vallási témák mindennapi kontextusba kerülnek, úgy a hétköznapi, apró, bagatell események találnak áhítatos, misztikus, spirituális, csodálatos atmoszférát.
Rembrandt: Bethsabé a fürdőben/ Dávid és Bethsabé, 1654
Rubens: Brigidia Spinola-Doria, 1606
Vermeer: Leány gyöngyfülbevalóval, 1665
PARADIGMAVÁLTÁS
Ipari forradalom, felvilágosodás, francia forradalom. Vallási témák elhagyása. A női szerepek megváltozása. A patetikus, dinamikus barokkos ábrázolások után a mindennapi élet színtereiben, szinte csakis önazonos portrékat találunk.
A 18. és 19. századi portré leginkább a társadalmi státuszt igyekszik bemutatni. Elisabeth Vigée Le Brun gyakran festés közben ábrázolja saját magát, reflektálva független, öntudatos magatartására.
A romantika az első olyan művészettörténeti tendencia, amely képes fúzióra hozni a többdimenziós vizualitást. Szépség-rútság, élet-halál, szépség-melankólia, értelem-érzelem egyszerre, nagyfokú és erőteljes árnyaltsággal funkcionál a képeken.
Amíg a 19. század közepéig inkább méltóságteljes (történelmi, vagy kortárs magas rangú) nőalakok élveznek előnyt, addig a realista tematikával, a naturalista, szimbolista irodalmi paradigmával (Zola, Balzac, Baudelaire, Rimbaud) egyre inkább vállalkoznak a festők a periferikus nőalakok reprezentációjára is, a társadalom alsóbb rétegeiből találnak karaktereket (Degas, Loutrec).
A század második felétől ez az első festészeti korszak, amely a devinciában keres közvetítendő értéket, mindenféle ítélet és didaktikus szándék nélkül. Az impresszionizmus inkább banális, rafináltan kacér és jóllakott benyomásokat közvetít, egyszerű témákban találja meg szépségeszményeit. Inkább formai, technikai bravúrban fejleszti a multidimenzionálást, mint intellektuális, morális síkon.
Elisabeth Vigée Le Brun: Önarckép, 1790
Pissaro: Lábat mosó fiatal nő, 1894-1895
Degas: Mosónő
Degas: Abszint, 1875-1876
URBANIZÁCIÓ, MERÉSZ MAGÁNMITOLÓGIÁK, AVANTGÁRD
A századfordulón kialakuló teljesen megváltozott világrend, az iparosodás, az urbanizáció, a fotográfia megjelenésével az avantgárd tendenciák az absztrakcióban, a szétesésben fedezik fel a nőalak esztétikumát (Javlenszkij, Kirchner, van Dongen). A fotográfia pontos és élethű ábrázolásaival nem óhajtja felvenni a versenyt a festészet, így egy sajátos szín- és formavilágban kontextualizálja a szépséget.
A másik tendencia egy szürreális, képzeletbeli világba teszi a női portrét (Munch, Gulácsy). A régi hagyományok és egykori, több száz éves értékek felbomlanak, teljesen új paradigma alakul. A festészetnek többé nem szándéka a reális valóság közvetlen leképezése, sokkal inkább a kritikai gondolkodás eszköze lesz.
Munch: Madonna, 1894-1895
Gulácsy Lajos: Dal a rózsatőről, 1904
Kees van Dongen: Hölgy kalapban, 1906
TÖMEGKULTÚRA, FILM, GLAMOUR FOTOGRÁFIA
A fotó és a film, a tömegkultúra, az avantgárd teljesen megborítja a festészet értékét és háttérbe szorul kissé. A hollywoodi sztárkultusz a maga glamour fotósaival (Beaton, Hurrell) kialakítanak egy teljesen új esztétikai, akár ikonográfiai szisztémával bíró paradigmát, ahol az isteni Garbo vagy Harlow, Dietrich örvend fénykornak. 1946-ban Rita Hayworth vagy Hedy Lamarr már szinte lekörözi Botticelli Vénuszát, vagy Velázquez infásnőit. A munkában, a kiszámíthatatlan, felgyorsult gépies világban, majd a háborúban tündérmesébe illő menekülést és rövid feloldozást jelent a hétköznapi ember számára a másfél órás hollywoodi film.
George Hurrell: Hedy Lamarr, 1940-es évek eleje
George Hurrell: Rita Hayworth, 1940-es évek eleje
ABSZTRAKT, POPKULTÚRA, TÁRSADALOMKRITIKA, FEMINISTA AVANTGÁRD
A második világháború után a festészet először absztrakt világban, majd az éles társadalomkritikában talál hangnemet. Berlin és Párizs helyett New York lesz a művészetek központja. Az absztrakt expresszionista tendencia egy pusztán kolorit és formai világban prezentálja nőalakjait (de Koonig), majd a pop art (Hamilton, Warhol, Wesselmann, Lichtenstein) élesen társadalomkritikus jellege talál utat újra a figuratív kontextusban. Ezt követi a még radikálisabb feminista avantgárd, amely nyíltan szembeszáll a tömegkultúra és a sztereotíp értékrendszerel, felhívó jelleggel bír.
Lichtenstein: M-Maybe, 1965
Alexis Hunter: A félelem megközelítése, 1976
Ladik Katalin: Poemim ’78
KORTÁRS PERSPEKTÍVÁK
A kortárs női reprezentációt rengeteg hatás, előzmény befolyásolhatja. Nőtípusról festészetben nem lehet beszélni, hiszen a reklámok, hirdetések, a média, a piaci érték ural mindent. Helmut Newton fotográfiái jelképezhetik az előbbiek összefoglalójaként a kortárs madonnákat. A festészet éppen ezért lázadásban, kritikában találja meg hangját, tükröt tartva, nem azt tartja feladatának, hogy puszta szépséget mutasson, hanem, hogy gondolatra ösztönözzön. Olga Tobreluts antik mintákhoz nyúl, múlton keresztül próbál jelent értelmezni, magyar színtéren Knopf Andrea (a legújabb generációból) feminista, ironikus és éles társadalomkritikával illeti a média által sugárzott, torz nőképet.
Helmut Newton: Linda Evangelista, 1990
Knopf Andrea: Otthon, édes otthon:
Forrás (fotók): pinterest